Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-21 / 20. szám

dalmi egyesülés és szellem a katholikus Európa nagy részében teljes változás alá esett. De a változhatlan egyház még mindig itt van. Valószínűleg az uj életre lépett katholieizmus előhaladását a XlX-dik században, valamely későbbi történetíró nyomozni fogja. Mi érezzük, hogy saját korunkhoz igen közel állunk .... minél fogva csupán egy megjegyzést teszünk, mely véleményüvk szerint megérdemli, hogy komolyabb figyelembe vétessék! A XVIII-ik században a római egyház befolyása folytonosan hanyatlott. A hitetlenség Európa minden katholikus országaiban terjedelmes hódításokat tett; sőt némely országokban teljes felsőbbséget nyert. A pápaság elvégre annyira alászállott, miszerint a hitetleneknek nevetség, a protestánsoknak szánakozás inkább mint gyűlölet tárgyául szolgált. A XlX-dik században ezen megbukott egyház elnyomott állásából fokonként fölemelkedett, és régi uralmát visszahódította. Senki, ha higgadtan visszatekint arra, a mi utóbbi néhány év alatt Spanyol- és Olaszországban, Dél - Amerikában, Islandban, Német - Alföldön, Poroszországban, sőt Franciaországban is történt, nem kételkedhetik a felett, hogy ezen egyház hatalma az emberek szive és elméje felett sokkal nagyobb most, mint volt akkor, midőn az Encyklopaedia és a Philosophical Dictionary megjelentek. Valóban méltó a megjegyzésre, hogy sem a XVIII-dik morális forradalma, sem a XlX-dik század morális ellenforradalma a protestántizmus uralmát észrevehető fokozatban nem nevelte. Az elsőbb korszakban, a mit a katholieizmus elvesztett, elvesztette azt egyszersmind a keresztyénség is; az utóbbiban amit katholikus országokban a keresztyenség visszanyert, visszanyerte azt a katholieizmus is.« A leirt jelenetekből, valamely általános szabályt levonni : mi legkevésbbé sem bátorkodunk; de igen nevezetes eseménynek tartjuk azt, hogy amely keresztyén nemzet a reformáció elveit a XVI-ik század vége előtt el nem fogadta, nem fogadta el azokat soha többé. Katholikus községek lettek azon időtől fogva hitetlenekké, és lettek ismét katholikusokká, de protestánssá egy sem lett! Megvallom — az első pillanatra megdöbbentőleg hatottak reám Macaulay eme szavai; de mélyebb gondolkozás után most már ezzel szemben is lelkem egész erejéből vallom és hirdetem, hogy: »a protestánsoké a jövő!« s a hazai kedvezőtlen statisztikai adatok dacára is azt mondom ezzel szemben Galileivel, hogy: »Epur si muove!« * * * Nemrég terjeszté be Vannaque, a francia országos statisztikai hivatal igazgatója, a maga hivatalos jelentését a francia kereskedelemügyi minisztériumhoz Franciaország népességi viszonyairól, a legutóbbi népszámlálás adatai szerint. Ezekből kitűnik: hogy mig Franciaország a XVIII-dik század elején egész Európa népességének 39 %-át tette, most csak 13°/0

-át teszi; hogy a születések folyvást kevesbednek, a halálozások szaporodnak (1890-ben 80,000-rel többen haltak meg, mint születtek); s az elválások az utóbbi tiz év alatt megháromszorozódtak. Följajdulnak e szomorú eredmény láttára a francia politikusok s aggódva kérdik, hogy: »mi lesz a revancheból?* Németország erős, egészséges népe ugy hajt, mint a tölgy üde ága. Most is már 13 millióval több lelket számlál, mint Franciaország. Egy ujabb háború, még ha győzelemmel járna is, roppant mérvben elősegítené ezt a depopulációt, mely máris azzal a gondolattal árnyékolja be egyes szorongó francia hazafiak lelkét, hogy: >a latin faj, mely már átélte fénykorát, feltartózhatatlanul rohan lefelé, a szellemi és számbeli hanyatlás lejtőjén. Spanyolország után jön Franciaország, mely 30—40 év múlva másodrangú hatalommá süllyed a túlnépesedett többi nagyhatalom mellett; utána pedig Olaszország. Ezt a dekadenciát Peladan s más franciák már nyíltan hirdetik, s azt mondják, hogy a francia tudomány, irodalom és művészet mostani virágzása utolsó fellobbanása a fáklyafénynek, az utána jövő éjszaki barbárok számára!* (Lásd »A Hét* 1891. évi 45. számát.) Hát bizony a statisztika igazat beszél. Nem lehet azt most már elvitatni, hogy a tulnyomólag róm. kath. latin államok lassan bár, de folyvást hanyatlanak számban és szellemben. S ha ezekkel szemben látjuk a folyvást virágzó és gyarapodó protestáns országokat; akár a kis Svájc, Svéd-Norvég, Dán, Holland, akár a nagyobb Német vagy Angol nemzeteket, vagy Éjszak-Amerika protestáns népeit: bizony méltán hirdethetjük mi is, hogy »a protestáns népeké a jövő!« * * A fáklyafény utolsó fellobbanásának vagyok én hajlandó tulajdonítani azt a szerepkört is, melylyel a pápaság XIII. Leo tagadhatatlanul ügyes diplomáciai képessége következtében még a mi napjainkban, a XlX-dik század végén is tényleg bír. Lelkemből meg vagyok arról győződve, hogy ez a hatalom is lejárta már magát, s századunk végén méltán sorolhatjuk őt is második »beteg ember«-nek török szomszédjaink mellé. Nem hiszem, hogy ily elvek és szellem mellett, melyek azt jelenleg uralják, a jövő században még tovább is fennállhasson. Olaszországban már is elveszté a talajt lábai alól. Krisztusnak úgynevezett »földi helytartója« ugyanis, mint a múltban, úgy a jelenben is nem képes követni az Idvezítő magasztos nyomdokait, a ki — mint tudjuk — nyíltan kijelenté azt, hogy: »az ő országa nem e világból való!« (János ev. XVIII. v. 36.), hanem vele épen ellenkezőleg egész erejéből a világi hatalom megszerzésére törekszik, s igy természetes, hogy minduntalan coliisióba jő az ottani alkotmányos világi hatalommal. Hiába! »Senki nem szolgálhat két urnák. Nem lehet szolgálni Istennek és a Mammonnak!* (Luk. XVI. v. 13.). A pápaság már lejárta magát; betölté a maga hivatását. Rég elveszíté már azt 40