Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-14 / 19. szám

vannak. Tartoztak pedig a vidékiek a X. díjosztályba (egyenlő rangban a miniszteri segédfogalmazóval) a fővárosiak a IX. rangosztályba (egyenlő nagy urak levén a miniszteri fogalmazókkal). Tehát túlságosan meg nem beesülték a tudomány embereit államéknál. Igaz, hogy a fizetésük jóval nagyobb, mint az 1200 frtos fogalmazóé, de legalább rangban egyenlők. Az uj tisztviselői pragmatika előlegesen közzétett tervezete szerint a VIII. rangosztályban a segédtitkár van, ki voltaképen nem más, mint fogalmazó, mert osztályvezetéssel nem bizatik meg, pedig a hivatal fontosságát az állapítja meg: vezető e az illető, vagy pedig alárendelt eszköz? A vidéki tanárok kívánsága tehát az, hogy állásuk a fizetésben velők egyenlő miniszteri segédtitkári állásnak koordináltassék, s a fővárosi tanár (mint kinek minősítése ugyanaz, csak helyzete kedvezőbb) drágasági pótlék alakjában kapja fizetési többletét. Ami a fizetést illeti, erre vonatkozólag érdekes öszszehasonlítás esik a magyar és a porosz középiskolai tanárok egyenes jövedelme között. Nálunk a fővárosi tanár húz 1800 frtot fizetés és lakbér fejében, a vidéki 1400 forintot, s mindegyik 100 frt ötödéves korpótlékot. Maximuma e fizetéseknek a 2400 frt, melynél egyetlen tanár se haladhat feljebb. Berlinben egy tanár rendes fizetése 4500 márka, ami a drágasági viszonyokat tekintve, nálunk csaknem ugyanannyi forintnak felel meg. Az igazgató fizetése 6600 márka és 1500 márka lakásbér. A legtöbb tanár fizetésén kívül 900 márka fix pótlékot élvez, mely nyugdíjába beleszámíttatik. A legkisebb vidéki városka tanára 2100 márkát s ezek nagy része a 900 márka pótlékot kapja s megállapított lakásbért, ugy a Berlinben, mint a vidéken lakó. Ezenkívül minden három évben emelkedő 300—300 márka korpótlékot kap mindegyik a 15-ik szolgálati évig, midőn négy évenként emelkedő 300 márkás korpótlékot kap 27-ik szolgálati évéig, tehát korpótlékok címén összesen 2400 márkát kap egy 27 évig szolgáló tanár, Ez uj szabályzatot a porosz képviselőház csak az imént és azzal a kozzáadással fogadta el, hogy a kormány a fizetés-javítást ne tekintse befejezettnek, hanem mihelyt a pénzügyi helyzet engedi, ujabb emelést eszközöljön. Mi, kik annyira szeretjük a külföldet utánozni, a tudomány megbecsülésében is utánozhatnók a poroszokat. Ily mesés díjazásra azonban senki sem gondol akkor, midőn az uj fizetési szabályzattal a tanároktól azt is el akarják venni, amit eddig birtak. Mert a fizetési maximum leszállításával és a rangosztályba gyömöszöléssel a tanár anyagilag és erkölcsileg veszít. Az elsővel veszít a vidéki, az utóbbival a fővárosi tanár, mert a vidéken a rangosztály kérdése nem érezhető ügy, lévén a vidéki tanár minden városban a legkiválóbb rangú egyének közé tartozó. A rangosztály megállapítással azonban felesleges versengések oltatnak bele a külömben sem igen szívélyes viszonyba, mely rendesen a tanárok között uralkodik. Pedig a tudományban nem a külső rangnak, hanem az egyéni tudományos értéknek kell határoznia; ott az egyenlőséget másnak, mint legfeljebb a mindenki által elismert tudományos kiválóságnak, nem szabad megzavarnia. Ha tehát a vidéki tanárok állást akarnának foglalni az uj javaslattal szemben, véleményem szerint annak csak az lehetne a célja, hogy a tudományos világba ugy sem illő rangfokozatba osztás ellen szólaljanak fel s a tanároknak a többi (bármily rangú) hivatalnokokkal való rangosztályozását mint károst és veszélyhozót, kárhoztassák. Publicanus. Pár szó a középiskolai vallástanárok ügyéhez. (Ajánlva a zsinat tanügyi bizottságának becses figyelmébe.) E lapok hasábjain több izben volt szellőztetve ez égető, fontos kérdés. Protestáns egyházunk nem egy érdeklődő jeles egyénisége szólott hozzá, de — fájdalom — az eszme, a terv csak a papíron maradt. Most e sorok irója is felemeli szavát ez ügyben, azon reményben, hogy a zsinat tanügyi bizottsága nem tér ki, hanem a zsinat harmadik ülésszakában megoldja e kérdést. A gimnáziumokról, általában a protestáns gimnáziumokról nem ritkán hallható — befolyásos és irányadó körökben is — azon panasz, hogy a vallástanításra nem fordítanak kellő gondot s ebből kifolyólag aztán hézagos, tökéletlen, ki nem elégítő középiskolai növedékeiknek vallás-erkölcsi nevelése is. Tekintélyes paedagogusok fájdalmasan mondják: beteg egyoldalúság az, hogy az eszmék és eszmények erdekében hitét vesztette a mi korunk Keresvén azután ennek okát, nem ritkán hallhatni, hogy bizonyosan onnan származik korunk társadalmának e lelki nyomorúsága., mert el van hanyagolva az iskolákban s tehát a prot. gimnáziumokon is az ifjúság kedélynemesítése, mi különösen abban tűnik fel, hogy nincs kellőleg ápolva a vallásos irány. Több középiskolában ma már a vallás üres szó s kezelésmódjában és hatásában nem az többé, minek lennie kellene, egyént, társadalmat, emelő s átalakító erő és isteni hatalom, mely arra van hivatva, hogy átteremtse a világot azzal, hogy vallásos gondolkodású s emberbaráti szeretetben gazdag elemek által krisztusi életirányt létesítsen s terjeszszen e földön. Templomaink üresek, a család aprólékos, de divatos érdekek szolgálatában megfeledkezik az örök időre szóló isteni célról, kulturáról s az iskola mindenről alaposabban tanít ma, mint az ember beléletének hitbeli és erkölcsi céljainak köréről. A közélet is mindinkább elhidegül a vallás érdekeivel szemben. Ettől a szellemi élet uralmának hanyatlására mutató befolyásoktól aztán az iskola sem marad érintetlen. Meddő, terméketlen bölcselkedés, rosszul leplezett idegenkedés, vagy épen hitközönyösség fészkelte be magát iskoláinkba. Ennek következménye aztán az, hogy tanulóságunk alapjában nem eléggé vallásos. Fajgyűlölet, pártoskodás már az iskolák levegőjét is megmérgezik, de a testvéri szeretet, szerénység, szelídség kezd mind ritkább-ritkább lenni. Ez a fenforgó baj, mely a mi korunkat jellemzi s melyért a felelősség első helyen vagy épen kizárólag az iskolát terheli. Átlátva az elmondottak igazságát, az erdélyrészi iskolák között a zilahi kollégium volt az első, mely megtette a lépéseket a vallástanítás rendszeres kezelése végett