Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-03 / 17. szám

tátott volna, mert nem volt. miből. Hivatkozom valamennyi paptársamra az országban, hogy ugy történt, amint állítom. Vegye elő bárki gyülekezetének megsárgult jegyzőkönyveit, e drága őrizőit az elmultaknak és látni fogja belőlök, hogy a magyar református presbitériumok még csak e folyó század elején is nem annyira administrcűó, mint inkább evangélizáló testületek voltak. Szomorkodókat vigasztaltak, ügyefogyottakat gyámolítottak, árvákat gondoztak, erkölcsöt reguláztak, ünneprontást gátoltak, családi perpatvart eligazítottak, iszákosságot, fajtalanságot, káromlást, esküdözést, átkozódást zaboláztak; (sőt, hogy még a felsőbb egyházi testületek java idejét is az evangélizáló törekvés kötötte le, rendkívül érdekesek és meggyőzők erre nézve azok az adatok, amelyeket Tóth Sámuel közöl évek óta, a tiszántúli szuperintendencia régi jegyzőkönyveiből, a D. P. Lapban). Sehol a beimisszió Európában jobban nem virágzott, mint épen a mi hazánkban és egyházunkban addig, míg a presbiferium a maga valódi hivatásának élt s a formalizmus nyűgei ki nem ölték a lelket belőle is, mint mindenből, ami csak ebben a bürokrata korban intézmény számba megy. De hát ezen már túl vagyunk. Be kell látnunk, hogy a presbitérium manapság már tisztán csak adminisztráló testület s többé nem is lesz egészen az. a mi valaha volt. Valamivel többel tehetne ugyan még jelen megváltozott teendői körében is, mint a mennyit tesz az evangéliomi szellem terjesztése érdekében, (hogy mit és miképpen, majd később azt is elmondom), de vele mindenesetre le kell számolnunk s más szervet honosítanunk meg egyháziársadalmunk életében az irgalom és szeretet munkáinak közvetítésére s lehetővé tételére. E szerv megvolt az őskeresztyéneknél a specifikusan csak könyörületességet gyakorló diakonusi és diakonisszái intézményben; ezt akarják az egyházunk érdekeiért aggódó lelkek halottaiból — belmisszió elnevezése alatt — uj és szebb életre támasztani, annyival szebbre a réginél, a mennyiben most már nemcsak a testi, de a lelki nyomorúságot is enyhíteni kivánják általa és gondoskodását kiterjeszteni azokra is, akik bőségben lakoznak, de lélekben szegények. Látni való, hogy ez a gondolat nem uj, sőt nagyon is ősi, s külföldinek is csak annyiban külföldi, a mennyiben külföldön kifejlett, intézményeket létesített, s a mennyiben maga az evangéliom is külföldi és nemzetközi; hogy akik az evangélizációt s annak kiváltképen egyik legbámulatosabb hatású eszközét és alakját, t. i. a belmissziói tevékenységet sürgetik, azok semmi szokatlant, semmi különöset nem akarnak, hanem csak azt, ami egy evangéliomi egyház rendeltetéséből természetszerűen következik s amit részben és a magok korának megfelelő módon és eszközökkel az egyház a diakónusokkal és a régi presbitériumokkal gyakoroltatott is. Ezt akarják a mai korba beilleszteni és ellátni azokkal a fegyverekkel, melyekkel a mai társadalom hitetlensége és egoizmusa ellenében a harcot a biztos győzelem kilátásával veheti fel. Az egyesülésből nemcsak erő származik, de pénz is, ami sok olyan bajnak gyógyítását teszi lehetővé, amelyen prot. egyházunk, szegénysége miatt, akkor sem volt képes segíteni, mikor presbitériumaink evangélizáló kötelezettségüket a legigazabban fogták vala fel, sőt a magok módja szerint teljesíteni is igyekeztek. Lelkem legigazabb indulatával fordulok egyházunknak minden igaz gyermekéhez az ország fővárosában, de fordulok különösen nagy emlékek halasa alatt ülésező két protestáns zsinathoz: tegyék lehetővé ennek az igének incarnacióját. Hiszen kerületeinknek legtanultabb elméi, tapasztalatokban leggazdagabb bölcsei, egyháziasságban, áldozatkészségben legkipróbálíabb hívei ülnek zsinataink tanácskozó asztalainál, kik megértik az idők jeleit s nem engedik fejünkre nőni a bajt. Az Alföld egyházi életének beteges tünetei, az egyházban — nem minden ok nélkül — csak mostoha anyát látó s tőle elidegenedett elemek, a nazarenizmusnak (itt-ott az unitárizmusnak), baptizmusnak és különösen a romanizmusnak aggasztó hódításai óva intenek mindnyájunkat, hogy egyesült erővel lássunk a munkához, mielőtt álpróféták széles e hazában lángra nem szították az elégedetlenség lappangó tüzeit. Mert az aratásra való gabona bizony hogy sok, s a munka elvégzésére nem egy pap, de egy apostol sem volna, segítő társak nélkül, elegendő. A hívek a közvetlenebb érintkezés után sovárognak s ha bajba, nyomorúságba jutottak, azt tartják természetesnek és igazságosnak, hogy az egyház nyújtsa első sorban feléjök segítő jobb kezét. Annak kell azt legelőször meglátnia, mert azt a Krisztus egyenesen azért hozta létre, hogy a megfáradtaknak és megterhel leknek enyhületet nyújtson. Példa erre az angol methodista mozgalom annak idején, mely éppen akkor ejtette ámulatba fellépésével az angol hivatalos egyházat, mikor az azt hitte, hogy szervezete immár kifogástalanul meg van építve s kebelében mindenek a legszebben és legékesebben vannak elrendezve. S én tartok tőle. hogy az az unalom, mely a vallás iránt, s az a titkos elégedetlenség, mely a terheket hordoztató egyház iránt nálunk is elfogta a lelkeket, bölcs és idejekorán való beavatkozás nélkül oda fog vezetni, hogy a teljes vallásszabadság esetleges behozatala, azaz a felekezeti kényszer megszűnése idején, ugy hullunk szét, mint az oldott kéve. 33*