Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-03 / 17. szám

záló munkára s hozz ál ássunk egy hatalmas, az egész ország protestáns társadalmát behálózó belmissziói egyesület előkészítéséhez ? S erre csak ez lehet a felelet: ha valahol van, nálunk tízszerte inkább. Mert cáfoljon meg akárki, ha tud, nem ugy van-e Magyarországon sokkal inkább, mint bárhol e föld kereksegén s a protestáns egyházban százszor jobban, mint bármely más felekezetnél, hogy az egyház tisztán csak a kultusz, az isteni tisztelet, a szertartások által hat ez idő szerint az egyéni keresztyén élet ápolására és fejlesztésére? Azontúl pedig a maga híveivel csak annyiban törődik, az anyaszentegyház testéhez való tartozást velők csak azáltal érezteti, hogy adót vet rájok és exekváltatja őket, hogy az egyház igazgatása valahogy fennakadást ne szenvedjen, sőt inkább annak külső dolgai ékesen és jó rendben folyhassanak. De kérdem: a kultusz magában, a templom, a prédikáció elegendő eszköz-e többé a hívek megtartására, a tiszta erkölcs és tiszta hit ápolására, kivált mikor nincs aki lássa és hallja, nincs aki épüljön általa? Hiszen esztendők óta már egyebet se teszünk, mint uton-utfélen az eláradt egyháziatlanság és az üres templomok miatt siralmakat énekelünk s abban a furcsa helyzetben vagyunk, hogy kényteleníltetünk minden vasárnap az ártatlanokat dorgálgatni a templomba nem járásért, t. i. épen azokat, akik hűségesen eljárnak szegények, a templomkerülő újmódi samaritánusok pedig szárazon megmenekülnek. Ugy gondolom, a lamentálásokból már untig elég volt. S nem hiszem, hogy akadjon lelkésztársaim között csak egyetlenegy is, mégha máskülönben megfoghatatlan és érthetetlen idegenkedés élne is lelkében az állítólag külföldről importált (holott igazság szerint evangéliomi földben termett) belmisszióskodás iránt, aki igazat ne adna nekem abban, hogy ezt az annyiszor felpanaszolt állapotot tovább is összetett kezekkel s egykedvű vagy tehetetlen resignációval szemlélnünk nem lehet, nem szabad; hogy valami útját-módját kell keríteni annak, hogy az ezer meg ezer anyagi bajok, az egészségtelen szellemi és erkölcsi koráramlat, a legszentebb dologból is üzletet csináló napi sajtó befoly asa, az embereket boldog otthonukból és boldog együgyűségökből kizavaró óriási forgalom s az általa okozott bábeli összezavarodás, a vallásos kedélynek nagymértékű meghasonlása: végrevalahára ellensúlyozást, könnyebbülést és orvoslást találjanak. S mikor mindezen okok együttesen vagy külön-külön elvonják az embereket a templomtól, az Isten igéjétől, mely nekik az élet harcában az erőt kölcsönözné, a teher elhordozását megkönnyítené s jellemöket becsületessé edzené: akkor az egyháznak előállott az az elodázhatatlan kötelessége, hogy más úton igyekezzék hozzáférkőzni hívei lelkéhez; olyan uton t. i., melyen célját velők szemben, az adott körülmények között, a legbizonyosabban és legsikeresebben érheti el. S mondjam-e, hogy ez az út nem lehet más, mint ennek a kornak a legnagyobb csodákat mívelő hatalma: a társadalmi megmozdulás, az egyesületi tevékenység, a belmissziói célra való társulás. Jogosságát, üdvös voltát és halaszthatatlanságát egy ilyen irányú megmozdulásnak, még egy másik hatalmas ok is támogatja. Az, amit már említettem is, hogy az egyház, hacsak sajcit szent hivatáséit megcáfolni nem akarja — köteles a maga híveivel nemcsak fentartásának terheit, hanem jótékonyságéit is éreztetni, megosztani. A prot. egyház, éppen azért, mert szegény, s mert ezideig még jóformán mindig az alakulás, a fejlődés, a szervezkedés nehézségeivel küzdött, (hiszen mi az a negyedfél száz esztendő egy örökéletre hivatott intézmény életében), a prot. egyház — mondom — nagy feladatának, evangéliomi rendeltetésének mai napig csak az egyik ágát, az igehirdetést, a szertartások végrehajtásának biztosítását, rendes funkcionáriussal való ellátását vitte keresztül. Hátra van evangéliomi küldetésének másik szebb és nehezebb része: a hozzátartozéisnak az irgalom és szeretet munkái által való éreztetése és erősítése. Az elsőre megvan az egyháznak hivatalos és hivatott közege a lelkipásztor személyében. Ez utóbbi munkának közege még megalakításra vár s ez lenne: a hivatalos egyház téimogatcisa és fenhatősága alatt álló belmissziói tevékenység. Mert ez már nem olyan munka, amelyet egy ember is teljesíthetne. Ehhez nem elég az akarat, a lelkesedés és hivatás. Ehhez pénz is kell és idő is kell. Itt nem mennek helyébe a funkcináriusnak, mint az isteni tisztelet végzésénél; itt az egyháznak kell felkeresnie az egyeseket külön-külön, a mire egy ember, kivált népesebb gyülekezetekben sem elegendő idővel, sem elegendő erővel nem rendelkezik. E nehéz feladatot csak vállvetett munkával lehet megoldani. A vállvetett munka meg is volt valamikor. Vagy ezernyolcszáz s egynehány esztendővel ezelőtt, amikor az apostolokkal híven osztoztak az evangélizáló munkában a presbiterek és diakónusok. A hierarchia terjedése és túltengése okozta vesztét ez őskereszfyéni és életszükséget pótoló intézménynek. De alig hogy a reformáció visszahelyezte a presbitériumot ősi jogaiba, legott átvette ez az ősi munkatért (vagy legalább annak egyik felét): a lelkipásztor mellett az evangélizálásban való lelkiismeretes segédkezést. A könyörületesség munkáit ekkor sem gyakorolhatta ugy, mint kiván-