Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-13 / 11. szám

érdemét csaknem egyhangúlag magáévá tette, midőn ké­relmünkre a következő határozatot hozta: »Az egyetemes Konvent köztudomás szerint eddig is minden lehetőt elkö­vetett arra, hogy a lelkészek s tanítók helyzetét javítsa s az államsegély igazságos fölemelésének hathatós sürge­tését s ez által a lelkészek s tanítók anyagi helyzete javí­tásának ügyét, már a kérvényt megelőzőleg is a zsinat tárgyai közé sorozta s jövőre is minden rendelkezésére álló erővel törekedni fog lelkészeink s tanítóink anyagi helyzetén oly módon segíteni, mely által egyrészről egyhá­zunk autonómiája sértetlenül föntartatik, másrészről lelké­szeink s tanítóink vallás-erkölcsi hivatásának s kulturális missziójának sikere biztosíttatik. E célból a lelkészek és tanítók anyagi helyzetének javítását s az államsegély igazságos fölemelésének ügyét a zsinat tárgyai közé fel­veszi s arra a zsinat kiváló figyelmét fölkéri.« Főtiszteletü és Nagyméltóságú Zsinat! Egyetemes Konventünk e jóindulatú biztatása után teljes remény­nyel ujítjuk meg említett kérésünket, mély tisztelettel ese­dezvén az iránt, hogy Ínséges gyülekezeteink és szűköl­ködő papságunk helyzetének gyökeres följavítása végett alkotmányos államunknak az 1848. XX. t.-cikkben kife­jezett ígérete és kötelezettsége teljesítése iránt a nemzet törvényhozásánál legbölcsebb belátása szerint elhatározó lépést tenni méltóztassék! Mély tisztelettel maradván a Főtiszteletü és Nagy­méltóságú Zsinatnak Budapest, 1991. december 4 -én alá­zatos szolgái: Kovács Albert, a végrehajtó bizottság elnöke. Miklóssy Márton, a végrehajtó bizottság jegyzője. E kérvény melléklete. Főtiszteletü és Méltóságos Egyetemes Konvent! Alól­irottak az országos ref. lelkészi értekezletnek Budapesten 1890. szeptember 30-án számos világi férfiak részvételé­vel tartott gyűlése határozatából azon alázatos kérelemmel járulunk a Főtisztelendő és Méltóságos Konvent elé, hogy alábbi petitiónkat magáévá tenni és nagybecsű támoga­tásával erősítve az országos törvényhozás elé terjeszteni méltóztassék. Kérelmünk tartalma röviden ez: Kérjük az 1848. évi XX-ik t.-c. végrehajtását, követ­kező indokok alapján: Köztudomásu, hogy lelkészeink igen nagy része oly csekély fizetéssel bir, melyből művelt és családos ember­nek a lelkészi álláshoz méltólag megélni lehetetlenség. — A hivatalos felszámítások elszomorítóiag mutatják, hogy százakra megy azon lelkészi állomások száma, melye­ken a lelkészi fizetés 400 forinton és 300 forinton alól marad, sőt olyanok is vannak, hol az úgynevezett lelkészi javadalom a 200 forintot, alig haladja meg. — Nélkülözés, nyomor és könyhullatás ily helyen szegény lelkésztár­saink kenyere éjjel és nappal; anyaszentegyházunk, hazánk és magyar fajunk kimondhatatlan kárára. — A nyomor évről-évre növekedik azáltal, hogy e csekély díjazású lel­készeink legnagyobb része az ország szegényebb részein, folyton szenvedő és idegen nemzetiségek 'által lakott vidé­keken lakik, hol a ref. önfentartási erő tovább nem feszít­hető, hol a ref. gyülekezetek pusztulása egy jelentőségű a magyar faj gyengülésével és pusztulásával, pedig e magyar véghelyek megtartása és megerősítése nemcsak fontos egyházi, hanem elsőrendű nemzeti, illetőleg állami érdek is. Jól tudjuk és hálával ismerjük el, hogy egyházi főhatóságaink a közelebbi években a rendelkezésükre álló eszközökkel: országos közalappal, Baldácsy-alapítványnyal számos ínséges egyházat segíteni és több lelkészi állomást megerősíteni igyekeztek: de azt is szomorúan kell tapasz­talnunk, hogy saját erőnk és eszközeink nem elégségesek a még meglevő nagy nyomor enyhítésére, annál kevésbé annak gyökeres megszüntetésére. Ennélfogva azon meggyőződésben vagyunk, itt az ideje, hogy e nyomasztó helyzet megszüntetésére az állam erősebb támogatását is igénybe vegyük, azon magyar államét, melynek törvényhozása jól tudja, hogy a magyar református egyház az ő testéből való test, az ő véréből való vér; mely jól tudja, hogy autonomikus magyar egy­házunk a zivataros mult válságos napjaiban nem egyszer volt a nemzeti életnek, alkotmánynak és szabadságnak végső menedéke s a mai békés jelenben is egyik legmegbíz­hatóbb támasza és erőssége: mely kétségkívül nem fog ki­térni azon nemzeti tartozás lefizetése alól. melylyel egy­házunknak erkölcsileg, sőt törvény értelmében is tartozik. Mi azt hiszszük, itt az ideje kérnünk a Főtisztelendő és 'Méltóságos Konventet, hogy addig is, mig az 1848. évi XX. t.-b. egészen végrehajtható lenne, méltóztassék a nemzet törvényhozásánál minden erejével oda hatni, hogy e törvény elvi rendelkezéseinek teljes fentartása mellett és református közegyházunk autonómiájának minden sérelme nélkül — távolról sem gondolva arra, hogy lelkészeink az államkincstárból fizettessenek — a nevezett törvény­cikk alapján református egyetemes egyházunkat oly anyagi támogatásban részesítse, hogy gyülekezeteink és lelké­szeink mind valláserkölcsi hivatásuknak, mind magyar nemzeti és kulturális missziójuknak teljes sikerrel megfe­lelni képesek legyenek, hogy a magyar vallás nevet méltán viselő református közegyház szegény gyülekezetei és síny­lődő lelkészei a nemzettest ép és erős tagjainak megtart­hatók legyenek. Mély tisztelettel és teljes bizalommal kérjük a Fő­tisztelendő és Méltóságos Konventet, hogy a közanya­szentegyház igaz szeretetétől és jól felfogott érdekéből sugalmazott ez alázatos kérelmünket hathatós támogatá­sával erősítve sürgősen a nemzet törvényhozása elé jut­tatni méltóztassék. Kelt mint fent. Miklóssy Márton, Kovács Albert, a végrehajtó bizotts. jegyzője. a végrehajtó hizotts. elnöke.

Next

/
Thumbnails
Contents