Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-03-03 / 9. szám

Legelőször annak kijelentésével tartozom, hogy bár magamat lovagias embernek tartom s ebben az irányban is helyt állok minden szavamért, de nem tartom helyes dolognak, hogy a nyilvános kritikát, mely a közéletben többféleképen szereplő embert okvetlenül eléri, tulajdonképi talaja, az igazság helyett a lovagiasság mezejére vigyük át. Aztán három pontra összpontosítom válaszomat. Az első kérdés, honnét merítettem vádjaimat? Hogy én Herczegh urat az ultramontánizmus, sőt mi több, liberális szellemben irt műveit ismervén, az elvtagadás vádjával illettem, annak egyedül az az oka, hogy dr. Herczegh ur nem vette tudomásul azokat a közleményeket, melyeket a magyar ultramontán párt organuma, a »Magyar Állam* bocsátott róla világgá a választási hadjárat alatt, s nem utasította vissza ennek szabadelvű emberre kétes értékű dicséreteit. A »Magyar Állam* január 20-iki számában még csak ennyi van: >B-Sárkány, jan. 17. Örömmel értesítem (a szerkesztőt), miszerint ismét egygyel több azok száma, kik mint képviselőjelöltek, az isten szabad ege alatt óriási választóközönség előtt megígérték, hogy megválasztatások esetére 1. az 1868. L1II. t.-cikk 12. §-ának revízióját, a szülők szabad elhatározásának visszaállításával gyermekeik vallásos nevelése fölött s ebből kifolyólag az 1890. febr. 26-iki rendelet visszavonását fogják követelni. 2. Egy minden jogos kellékkel felruházott, országosan központosított katholikus autonómiáért minden erejükkel síkra fognak szállni. Eme nyilt homlokú, nyilt szivü egyén dr. Herczegh Mihály egyetemi jogtanár, kit nemzetipárti programmal volt szerencsém megnyerhetni a bodajki választókerület részére. Őnagysága felhatalmazta alólirtat, a »Magyar Állam« lek. szerkesztőségét erről értesíteni s megkérni, hogy erről az egész országot becses lapjában értesítse. A lelkesedés nagy, ez pedig biztosítja a diadalt. Vivant sequentes. Dallmann.« A január 24-iki számban pedig ugyané lap a következőket mondja: »A sásdi kerületben dr. Herczegh Mihály budapesti egyetemi tanár kedvező körülmények közt végzi körútját. Herczegh Mihály nemzeti párti jelölt. Tudomásunk szerint a kath. egyház érdekeinek híve és ezekért mindenkor síkra szállott. Pártolja az autonómiát, követeli az elkeresztelési rendelet visszavonását, az 1868. LIII. t.-cikk módosítását*. A »Magyar Állam* tehát itt egyenesen a kath. érdekek védőjének, mindenkori harcosának tünteti föl Herczegh urat s hogy a >Magyar Állam* katholikus érdekek alatt mindenkor a klerikalizmus érdekeit hirdeti, mert büszkén vallja, hogy nem is jó katholikus, aki nem ultramontán: azt mindenki tudja, aki e lapot csak némi figyelemmel kiséri. Lehetett-e tehát nekem, vagy bárki másnak, aki Herczegh ur programmbeszédét nem hallottam, a dolgot az ország másik részéből szemlélem, józan észszel mást gondolni, mint hogy csakugyan fölesküdött az u. n. katholikus, vulgo ultramontán törekvések apostolává. Még inkább megerősíthetett s meg is erősített ebbeli föltevésemben a többször idézett újság január 29-iki száma, melyben *A katholikus érdekek védelmezői* felirat alatt többek között ez van mondva: »A választás első napján időszerűnek tartjuk felsorolni azoknak nevét, kikre a jövő országgyűlésen a katholikus érdekek védelmében számíthatni«. Ezek között van : »Dr. Herczegh Mihály nemzeti párti Sásdon. Kötelező nyilatkozatot tesz«. Sehol sincs itten szó arról, hogy a tanár ur erős magyar nemzeti államot, vallásszabadságot, minden felekezet teljes egyenlőségét fogja követelni; sem arról, hogy azt tartja legvallásosabb embernek, kinél a haza minden előtt: itt egyedül és csupán az u. n. kathol. érdekek védelmére tett kötelező nyilatkozatról van szó, melynek alapján a »Magyar Állam«egyszerűen bekebelezte az általa ésSchopper és Steiner által megteremtett katholikus, azaz ultramontán pártba. Igy jogosan gondolhattam: »Qui tacet, consentire videtur« s büszke vagyok arra hogy ez opportunisztikus korban fel tudok azon háborodni, hogy egy előkelő embert meztelen elvtagadásban találok. Másodszor Herczeg ur »Nyilatkozatának* programmbeszédéből vett idézeteire ezek az észrevételeim. Én is teljesen osztozom abban a nézetében, hogy legtermészetesebb volna, ha a szülők maguk állapítanák meg a gyermekek vallását s ahol a protestántizmus erősebb, tehát a teljes eltiportatástól nem félhet, ezt meg is adja, pl. Németországban; ám nálunk ez nem a szülők szent jogának érvényesülésére, hanem a reverzálisokkal űzött még nagyobb mérvű visszaélésekre, a lélekhalászat szankcionálására s a dogmatikai merevséggel föl nem vértezett protestántizmus teljes megrövidülésére vezetne. Ismeri bizonyára a tanár ur a kathol. egyház felfogását a vegyes házasságok s a belőle származó gyermekre nézve, s igy tudhatja, hogy a papság bizony nem fogja békén hagyni az illető feleket, hogy belső meggyőződésük szerint tökéljék el magukat s igy a szülők istenadta természeti jogából, a mi viszonyaink között, a »bellum omnium ecclesiarum contra omnes ecclesias« lenne. Erre pedig nincs szükségünk — a viszonylagos békét a status quo biztosítja mindaddig, míg a teljes vallásszabadság és egyenlőség minden konzekvenciáival együtt meg nem lesz valósítva. A kathol. autonomiára is meg vannak a magam nézetei. A katholikus és protestáns autonómia nem ugyanazonos fogalom, emebből ama mellett fegyvert kovácsolni nem lehet. A protestáns autonómia abból keletkezett, hogy az állam eltaszított bennünket magától, mint eretnekeket, önerőnkre, véres küzdelmeinkre hagyott s nemcsak hogy mindent saját filléreinkből kellett előteremteni, hanem még ezt is sokszor igazságtalanul elszedte. A szegénység és az önmegtagadó áldozatok dísze s koronája a magyar protestáns egyházak autonomiája. Hol a protestáns egyház az államhatalommal szorosabb összeköttetésbe jött s fényt, vagyont, gazdagságot, állásokat fogadott el tőle, ott nincs is autonomia, vagy csak szűk korlátok közt, példa rá Anglia s bizonyos mértékben Poroszország. Hogy a római kath. egyháznak nincs autonomiája, ez egyrészt annak tulajdonítható, mert államegyház volt, bizonyos határig ma is az, dusgazdagságot, rangot, méltóságot fogadott el az államtól, tehát nem is lehet tőle független De nem képzelhető — legalább az állam legfontosabb érdekeinek sérelme nélkül nem — a kath. autonomia azért sem, mert ez egyház szervezete a papalis hierarchián, mint isteni eredetű intézményen sarkal; a kath. egyházban törvényhozó, végrehajtó és biró a papság, a laikusok az engedelmeskedő és kormányzott elem. A protestáns egyház pedig az egyetemes papság elvén, az egyházi és világi elem egyenjogúságán sarkal, sőt azt mondhatjuk, hogy a világi elem befolyása a túlnyomó, hisz papjaink is csak minősített világiak s a világiak is papok. Már most kibocsáthatja-e a magyar állam azt a rengeteg vagyont, melyet a kathol. autonomia címén a papi párt követel, s melyet az állam adott az egyház használatába, rendelkezése és ellenőrzése alól; lemondhat-e az állam és a király kegyúri jogairól egy oly egyház u. n. autonomiája javára, a mely egyházban változhatlan dogmáknál fogva a klérus minden, a nép, a világi elem csak addig számít, míg engedelmeskedik a hierarchiának,