Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-18 / 7. szám

s ha az állam megadja: természetes, alkotmányos kötelezettségének tesz vele valahára, parányi részben, eleget. De, hogy e címen az egyház által fentartott iskolát hatalmi körébe vonja az állam, az már ismét tulnagy követelés az autonom egyházakkal szemben, melyeknek egyik legfőbb kincsök épen az az autonómia, melynek ily csekély segélyért való ily érzékeny megcsonkítása ellen, minden valódi prot. ember öntudata határozottan tiltakozni kénytelen. Hogyan lehetne e labyrintusból kibontakozni ? Többféleképen. Pl. ugy, hogy az iskolát fentartó egyház adjon fizetést, lakást, iskolát, kertet, felszerelést sat; az állam adja a korpótlékot feltétel nélkül. Hiszen ha a gör. kath. papoknak adhat az állami pénztárból kongruát, a szegény tanítói osztálynak, ennek a lényeges államépítő elemnek is adhat egy kis korpótlékot!! . . Vagy lehetne pl. azt mondani, hogy a hol a tanítói fizetés a 450 frtot meghaladja, ott a korpótlék már a fizetésben kezdettől fogva benfoglaltatik. De arra, hogy egyházaink, szegénységgel, nyomorral küzdő egyházaink vagy hitsorsosaink, a tanítói fizetésen, a tandíjon és a nyugdíj címen fizetendő 15 krajcárokon felül, melyek a tandíjat fizetni nem képes szegény szülők után úgyis az üres egyházi pénztárakra hárulnak, még a korpótlékot is fizessék, arra én gyülekezeteink többségét nem tartom képesnek. De az ilyen Jákob-féle jótéteményt, a korpótlékot, a javaslat 13. §-ban foglalt feltételek mellett, a mult alkalommal kifejtett okokból nem is tartom elfogadhatónak. Nincs tehát más mód, mint hogy a korpótlékot adja meg az állam minden tanítónak feltétel nélkül, mint a nyugdíjat s legalább ennyivel járuljon az oktatásügy előviteléhez, ha igazán kultúrállam. Ha pedig nem adja — akkor én szerény nézetemmel, férfiasan, bátran oda nyilatkozom, hogy adjuk fel az elemi iskolaügyet minden oly gyülekezetben, hol az iskolafentartás az egyházi célok megrövidítésével jár; adjuk oda, bízzuk reá az államra, igy is azt hangoztatják a mai állambölcsek, hogy a nevelés, az iskolaügy intézése, fejlesztése állami feladat! Legyen! Ha méltányos módon nem adhat segélyt a terhekkel küzdő egyháznak, viselje az iskolafentartássál járó terheket egészen maga az állam. Huszonöt év előtt ez volt már a b. e. dr. Ballagi Mór nézete, és ha végig gondoljuk azóta kifejtett erőfeszítéseinket s elhanyagolt speciális egyházi érdekeinket, azt mondhatjuk, hogy igazsága volt, s hogy az a nézet emelendő érvényre még ma is, ha az igazi egyházi érdekeket örökre elhanyagolni nem akarjuk. Ne higyje azonban senki, hogy én elvből és olyan könnyű szívvel adom a magam részéről szavamat arra, hogy adjuk fel az iskolaügyet! Oh nem ! Ismerem én és pedig azt hiszem elég alaposan, elég jól ismerem a mai állami élet mondvacsinált, »festett« szabadelvűségét, s azt a nyomott szellemet, mely mindenféle állami iskolában honos. Tudom, hogy az állami iskolai nevelés, irány és szellem, a kath. ünnepek megtartásával vagy a nélkül is, az állami iskolákban teljesen megfelel a kath. felfogásnak, fW PÁPA iránynak és szellemnek; hiába mondják, hogy az államnak nincs felekezete, mert uralkodó, állami vallása tényleg van. Tudom én is, mert tanítottam állami középiskolában, neveltettem benne fiaimat is, tudom, minő értelemben veszik és magyarázzák ott még a pragmatica sanctiót is, hát még a Bocskay, a Bethlen, a Rákóczyak szabadságharcait, meg most már még az 1849-ki szabadságharcot is. De be kell látnia mindenkinek, a ki főleg kisebb egyházaink nyomorúságait ismeri, hogy az iskolák fentartásáért, a mai állami irányzat mellett küzdeni, hiábavaló erőködés, sisyphusi munka lenne. Azonban igenis mondom, állítom, hogy ahol van reá elegendő alap, tartsák fenn, amig csak lehet; de ne áldozzunk fel mindent az iskoláért, melynek tanító személyzete különben sem igazi evang. protestáns többé! Fia rágondolunk különösen azon áldozatokra, melyeket a beterjesztett javaslat ismét kiván az iskolatartó hatóságoktól s a kormány részéről újból — meg újból támasztott igényekre, iskoláink egy részével, a kis egyházakban, tovább az áldozatok vitelében nem mehetünk; mert akkor speciális egyházi érdekeinket kockáztatjuk vagy kockáztattuk már eddig is! Tekintsünk csak falu-, város-, országszerte azokra a vedlett, vakolatlan, szánalmas kinézésű templomokra és tornyokra; gondoljunk csak azokra a rozzant tetejű paplakokra, kidőlt-bedőlt kerítésü parochiákra s azokra a porlepte templomfalakra, roskadozó templom-mennyezetekre, elavult templomi székekre, színehagyott, kopott posztóval borított szószékekre s állítsuk oda magunknak azokat a kopottas öltönvü, rongyollott palástos, gondoktól és nyomortól elkínzott, elkényszeredett lelkészeket, a kiket a hatóságok örökké az iskoláért zaklatnak áldozathozatalra, s midőn már összeraktunk néhány forintot a templomra vagy paplakra vagy kerítésre, jön egy ujabb kormányrendelet: hogy térkép kell, új székekre van szükség, felgyűlt a tanítói nyugdíj-adó, meg az iskolai földadó sat., s a templom ismét marad madárúl, a paplak padlásán ömlik be az eső, a kerítetlen udvar-kertből a bitang jószág elpusztít mindent, s a papnak főhet tovább a feje a javításra való alapok előteremtésében; ha mondom, ezeket elgondoljuk: akkor egészen természetesnek fogja minden gondolkozó ember találni azon véleményemet, hogy szegényebb gyülekezeteinkben az iskolákért több áldozatra magunkat el nem szánhatjuk. Ha pedig még arra is ügyet vetünk, hogy sokszor más okok miatt, de sokszor az iskolaügy miatt, sem a kisebb, sem a nagyobb egyházakban a belmissziói ügyekre sem idővel, sem anyagi segélylyel nem rendelkezünk, a prot. tudományos irodalmat nem támogathatjuk, a vallásos népies iratokra nem jut pénzünk, a vallásos oktatást nem végezhetjük, a lelkészek nyomorral küzdő helyzetén nem segíthetünk, theologiai akadémiák fejlesztésére, leánynevelésre sat. sat. semmi áldozatot nem hozhatunk, mert az iskola fentartása, a kor színvonalára emelése minden erőnket kimerítette: talán a nagyjából indokolva lesz azon szerény, de nyíltan, bátran hangoztatott javaslatunk, hogy: ne vállaljunk ily helyen 4qbb terhet az iskoláért; hanem változtassunk rendszert,