Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-18 / 7. szám

azaz, ti hol lehető, tartsuk fenn, de a hol nem bírjuk, ne erőködjünk, hanem egyszerűen adjuk fel az iskolákat s szellemi, erkölcsi, anyagi erőnket, javainkat fordítsuk az egyház külső és belső építésére! Tudom, hogy az igazi jó prot. iskola nemcsak az egyháznak, hanem a valódi szabad szellemnek, a felvilágosodás, az előhaladás szellemének is erős külvára; de adjuk fel inkább a külső várat és mentsük meg a belsőt, minthogy az erőd dédelgetése, tatarozása közben az egész belső vár elveszszen! . . Én részemről szerettem mindig s ma is szeretem az igazi, valódi prot. szellemű jó iskolát és az iskolaügy fejlesztéséért környezetemben mindent elkövettem, egyházam a most folyó évben is szaporította egygyel a tantermek és a tanítók számát; feltétel nélkül adandó állami segélylyel örömest meg is tartom; de olyan iskoláért, mint a minő a kézalatti javaslat 11., 12., 13. §-aiban körüliratik s a vallás- és közoktatásügyi miniszter által megerősített prot. tanítóért s a minisztérium fegyelmi bíráskodásáért egy cseppet sem vagyok képes lelkesülni, s a minisztérium által körülirt autonomiát nem tartom prot. autonómiának. Autonómia, önkormányzat és az önkormányzat kellékei nélkül pedig sem lelkesedni sem áldozni nem vagyok képes akkor, mikor a kiválóan egyházi érdekeket mellőzve, veszélyeztetve látom. Szerény nézetem szerint a protestantizmus megvédheti az evangelium szent érdekeit, s uj irányt adhat a világnak, amint adott egykor az evangéliom; de csak akkor, ha egész erejét a specifikus egyházi célokra, az evangelizálásra veti. Ezért én hajlandó vagyok feladni az iskolát, hogy megmentsem az evang. prot. egyházat. N.-Kálló, 1892. Görönibei Péter. ISKOLAÜGY. A theologiai magántanári vizsga kérdéséhez. Egyházi életünk most vajúdó kérdései között nem a legutolsó a theol. magántanári vizsga ügye, melyet a konvent szabályozott ugyan 1886-ban, de miután a vizsgák ügyében való törvényhozást a zsinat magának tartotta fenn, bizonyára ezzel a kérdéssel is foglalkozni fog a márciusban folytatandó zsinat s a részletekbe is bele kell bocsátkoznia, ha csak ujabb 10 évre nem akarja elodázni az egész intézményt. Hogy ez az eloldázás csak káros lehet, azt még említeni is fölösleges. Mielőtt azért újból összeülne a zsinat, habár a tizenkettedik órában is, abban a hitben, hogy használni fogok az ügynek: igénytelen véleményem nyilvánításával én is óhajtanék hozzávinni egy porszemet a felemelendő épülethez. Alapul a konventi szabályzatot veszem föl és ennek nyomán magyarázom meg itt-ott eltérő nézeteimet. Arra nézve, hogy kik bocsáthatók magántanári vizsgára és hogy miféle testület ad a magántanárságra felhatalmazást, egészen helyesnek tartom a konventi szabályzat intézkedését. A külföldi egyetem látogatását, mely »conditio sine qua non*-ja a vizsgának, már előzőleg is szükségesnek állítottam e b. Lap 4. számában; azt pedig, hogy a felhatalmazást egyházkerületeink adhatják »az illető theol. akadémia tanárkarának felterjesztésére*, egészen jogosnak tartom akkor, mikor összes theol. akadémiáinkat tudvalevőleg az illető egyházkerületek tartják fenn. tehát természetes joga ez a fentartó testületnek. Helyeslem a theol. tanárkarnak biztosított jogot is, amely ajánló felterjesztése által mintegy kezességet is vállal egyúttal a vizsgázandó komoly törekvése és tudományos készültsége iránt. A szabályzat következő §-a szerint: »a magántanárrá képesítő vizsgát vezető bizottságot alkotják: az egyházkerületi elnökség vagy megbízottai, az egyházkerületi közgyűlés által kinevezett 2-3 tag és a theologiai akadémia tanárai«. Ennek intenciója nem lehet egyéb, mint minél nagyobb nyilvánosságot és ünnepélyességet biztosítani a vizsgának, a mely törekvés csak helyeselhető akkor, mikor egy akadémiai tanár képesítéséről van szó. Ha lehető volna, én még tovább is mennék. Kivánnám, hogy más theologiai akadémia is képviseltetné magát legalább az által a szaktanár által, akinek tárgyából vizsgázik az illető. Az ilyenformán létesített érintkezés, közelebbi ismeretség sem kicsinylendő dolog, mert hiszen a személyes érintkezés sok előítéletet leront, ami pedig hogy létező baj minálunk: ki merné tagadni? Aztán más oldala is van a dolognak. A tanári oklevél nem kizárólag egy akadémiára képesít, hanem általános, egész hazánkra kiható érvényű. Szintén csak a tudományosság színvonalát emelnők, csak fokoznók a vizsgázandó becsvágyát azzal, ha előre is tudná, hogy más iskola tanára is ott lesz s nem pusztán a megszokott tanárok fognak hozzá kérdést intézni. Az is figyelmet érdemel, hogy ilyenformán más iskola tanárai is megismernék az illető tudományos készültségét és igy tudnák igazán méltányolni is azt. Éppen napjainkban, mikor a jobbaknál közös óhajtás a megyei és kerületi válaszfalak lerombolása, nem ártana iskoláinkat is közelebb hozni egymáshoz és e szempontból — megvallom — egészen szerelmes vagyok abba az eszmébe, hogy theologiai tanáraink valami módon közelebbi viszonyba lépnének egymással. Ez is egyik mód volna a cél elérésére. Természetesen, anyagi akadályok miatt nagy kérdőjel áll még most ezen eszme mellett. A kerületi elnökség jelenléte kérdésbe sem tehető, még pedig világi részről sem gondolnám elhagvandónak a képviseltetést. Személyes tapasztalataiból is ismerje meg igy a világi fő- vagy algondnok a leendő theologiai tanárt, valamint az egyházkerület küldötteinek megjelenését is ép e miatt feltétlenül kivánnám. Az írásbeli vizsga elsőbbségét a magam részéről erősen hangsúlyozom a szóbeli felett. Arra kell fektetni a fősúlyt, mert abból tűnik ki leginkább az illető tudományos készültsége, rendszere, gondolatvilága, tárgyalási ügyessége. Ez a dolgozat feltétlenül magyar nyelven irandó. A debreczeni javaslatnak azon a pontján, mely latin nyelvű önéletrajzot kiván az illetőtől, nem tudok