Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-02-08 / 6. szám

NECROLOG. Emlékezés Soos Gáborra. A nagytiszteletű urak bizonyára ragyogó ékesszólással emlékeztek meg Soos Gábor érdemeiről a temetésen; a hit szárnyain törtek az ég felé. Én mikor az emlékezet tallóján böngészek, megmaradok a földön, s örülök, ha meglátom a gyarlóságok mellett az embert, a kire rámutathatok: ime, a gyarló halandó, de hív és igaz vala. Mintha most is látnám az Öreg urat, a mint a nánási szélmalomtól ballagott befelé a debreczeni ut közepéig. Jókora ut, de ő, a kinek üveges hintóra is telt volna, még csizmamarasztó sárban is gyalog szerrel ődöngött rajta. Olykor-olykor nagyot lélekzve beleíogódzott a kerítés oldalába. Megpihent. Ilyenkor szívesen szólitott meg egy két gyermeket, a kinek könyvet látott a hóna alatt. — Miért sirsz kis fiam ? — Hogyne sirnék, mikor Kádasék Pistájok meggórált. — Aztán hanyadikba jársz ? — Első gimnáziumba, szolgálatjára — mondja a gyerek sirva is, de kevélyen is. A gimnázista kevélység mélyen meghatotta az öreg urat. Mindkét kezével a zsebébe markolt, kikereste belőle a — legkisebb aprópénzt. — Nesze fiam, végy e pénzeken mézeskalácsokat. És ne rikolts olyan igen ! A szomszéd kis ajtóból csodálkozva nézik e jelenetet. Az egyik pipázó ugy véli, rátalált a dolog nyitjára. Nem is állja szó nélkül, kémlelő tekintettel mondja: — Igaz bizony, hisz a legényke a Tekintetes ur kereszt fia! Az öreg arca hirtelen közönyössé, hideggé válik. Az agglegény zárkózottsága, az örököst találgató kíváncsisággal szemben. — Az-e? — mondja vontatva. Lehet! Azzal ballag tovább. Pedig már régen volt örököse. A nánási régi írásokból olvasom, hogy az absolut kormány idejében, mikor az 1854-iki Thun-féle rendelet a h.-nánási gimnázium létezését is kérdésessé tette, felhívta a gazdagabb családokat, hogy a szükséges alap megteremtése végett adakozzanak fölöslegökből, s a rendkívül takarékos s még akkor szegény városi főnótárius egy tanári szék ellátását magára vállalni kész volt. Példája azonban követőkre nem talált. Igy ez abban maradt. íme az egyik kulcs e látszólagosan közönyös és hideg ember jelleméhez. A másikat is megtaláljuk, ha életére vetünk egy tekintetet. 1813-ik év január 27-én született nemes, de szegény földművelő szülőktől. Apja Sóvári Soos János, anyja Pósa Anna. Már 14 éves korában a nánási gimnázium partikulistái közt van. Ingyenes bentlakás, ebéd és az alsóbb elemi iskolák tanítása járt ez állapottal. A fiu korán maga erejéből él, s kitűnő tanuló. Később is csak az olyan embert becsüli, a ki a maga lábán tud megállani, vagy legalább jó tanuló. E tekintetben ítélete kérlelhetlen, de jellemének az önfenntartás tövises, nehéz pályája adja meg a határozott szívósságot, törhetetlen kötelességérzetet, a melylyel mindég járt az élet utjain. Ez nyitja emelkedésének is. 1829-től Debreczenben hallgatja a felsőbb tudományokat, 1837-ben juratus diák, majd az akadémika promocio törvénye értelmében 1838-ban a jeles tanulók szokása szerint derecskei rector lesz. A jövedelmes rektorságból gyűjt egy kis tőkepénzt. Ez leszen alapja későbbi gazdagságának. Egy ideig Félegyházán segédlelkész is volt, de 1841-ben Pesten ügyvédi oklevelet szerez és véglegesen szülővárosában telepedik meg. Külsőleg semmi sem mutat arra, hogy e szerény, hallgatag ifjú ember, városának legelső emberei közé küzdi fel magát. Szikár vékony termet, verhenyeges ritka haj, jelentéstelen külső, éneklő beszédmód, a magányosság túlságos kedvelése nem olyan tulajdonok, a melyekkel a társadalomban tündökölni lehet. De munkabírása, szivós tevékenysége csakhamar utat nyitnak neki a legelső hivatalokra. A szabad hajdú fiak szavazatának nagy többsége 1849-ben a főjegyzői székbe emeli. Az absolut kormány idején nagy buzgósággal viseli e tisztet. Hazafias működése nem is marad elismerés nélkül. Felsőbb meghagyás folytán a csendőrök Nagyváradra hurcolják, 1853-ban és 1854-ben több havi fogságot szenved érdemei jutalmául. Rövid ideig tiszti ügyész is volt, de 1861-ben újra főnótárius lesz. Ez időben a nánási gimnázium ügyét karolja fel a legnagyobb szeretettel. Egy darabig bokros teendői mellett arra is ráér, hogy az iskolában minden dij nélkül tanítson. Mint már fentebb emiitettük, pénzalapot akar teremteni a gimnáziumnak, mikor az sikerül földet szerez neki. Ez időben szabadult fel a Tisza árja alól a szabályozás következtében az ugy nevezett réti föld. Erre veti szemét a főnótárius, s azon van, hogy ebből mintegy 1000 köböl a gimnáziumnak adassék. De nagy ellentartók ebben Igazságkereső Máró Miklós és társai. Ideájok, hogy a föld az igaz hajdú fiak közt oszoljék meg, nagyobb tetszést is nyer. Az egész város lázba jön. A városház kis és nagy tanács terme dugva van. Áz ellentartók kolomposai nagy hévvel szónokolnak a felosztás mellett, mig Soos maga nincs sehol. Végre nyílik az ajtó. Jön a főjegyző, utána a gimnáziumi rektorok vezetése alatt a muzsafiak, a kik szép rendben sorakoznak az elnöki emelvény előtt. A meglepetés általános. Soos a nagy csöndességben beszélni kezd: ((Megértettem karórágó Csorvási János bátyám, hogy kelmed ugyan egy talpalattnyi földet se ad az iskolának, de mondja meg nekem kelmed, vájjon ki fia légyen ez a kis János, a ki most is a rektor keze alatt gyarapodik a hasznos és igaz tudományokban ? Nem különben tudom, Ottráncski Nagy József, hogy te is egy akaraton vagy Csorvási urammal. De azt kérdem tőled, óh derék barátom, vájjon fiad Gábor ott ni, ezentúl a Vakkola csürhéstől fogja tanulni a tudomány és a hit igazait, ha az iskolának ajtai bezáródnak ? Fakengyel Takaró Pál, no tőled se telhetik ugyan ki egyéb a nem adómnál, hisz a múltkor már azt se átallottad kimondani, hogy neked se iskola se templom nem kell; egyiknek se adsz egy buzaszemet se. Fiad most is a sor végén bujt meg, hogy meg ne lásd, mert csak titokban járhat a rektornak elébe. De tudd meg Takaró, rég meg vagyon irva a bibliában : ne bolondozzál Pál, mert elveszel a te nagy bolondságodnak miatta! (Karórágó, Ottráncski, Fakengyel szégyenkezve kisompolyognak.) Vájjon ti többiek ezeknek példája után indultok, a kik a saját gyermeköktől tagadják meg a szükséges kis vagyont, hogy iskolajok szükséget ne lásson ? Erre tanítottak bennünket eleink, mikor örökségben hagyták ránk, hogy az igaz religio és iskolák ügyét mindig gyámolitsa e nemes város, ne hogy árvaságban sínylődjék!»