Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-01 / 44. szám

ISKOLAÜGY. Evang. református tanár, (A mi nincs a zsinati javaslatban.) Nagy zavarban vagyok, hogy határozzam meg azt a csodálatos individiumot, a mely czikkeiyem élén mint czím ékeskedik. Pedig én is az volnék, de bár hat-hét esztendő óta vagyok ebben az állapotban, még eddig nem tudtam kisütni, hogy voltaképen milyen j viszony van köztem és egyházam közt? A tiszteletes presbyterium megválasztott hajdanában. Ezt tudomásul vettem. Az egyházkerület megerősített. Ez is rendben van. Értésemre adták s a zsinati előmunkálatokban is olvasom, hogy ha bűnbe keveredném, az egyházkerület és a konvent itél árva fejem fölött. Ezt is' megértettem. Néhány hónap múlva arra is rá jöttem, hogy helyben is van még a presbyteriumon kivül egy másik felsőbb hatóságom : az igazgató-tanács. Megnyugodtam abban az erős hitben, hogy immár mindent tudok felsőbb hatóságaimat illetőleg. Keserű volt azonban az én csalódásom. Jön a kanonika vizitáció. A nagytiszteletű esperes ur az én óráimra is ellátogatott. Jegyezgetett is valamit, bizonyosan jelentést is tett valahol működésemről. Tehát a nagytiszteletű úrhoz is van egy kicsike közöm. Derék. Most már ezt is tudom. Az idő azonban halad és én nem fogyok ki a tapasztalatokból. Jön a nagytiszteletű iskola látogató az egyházkerület részéről, sarkon követi a nagyságos királyi tanácsos és fő-igazgató úr az állam képviseletében. Már ekkor csodálkozásom bele veszett a nagy örömbe. Hiszen ha ennyi nagy tekintetű támogatóm van, belőlem hírneves paedagogus válik ! De bizony ebben az árnyék világban az öröm urán nyomban jár a búbánat. A királyi tudományos egyetemen tudvalevőleg a nagy tudomány miatt nem érnek rá a professor kandidátust a gyakorlati tanításba belevezetni, milyen jól van ez nálunk elrendezve, hogy annyi szem vizsgál bennünket, bizonyosan meg is adják nekem a 24 éves ifjú professornak a kellő útbaigazítást. Innen kezdődik az én szomorúságom forrása. Jól tanitok-e vagy roszul? azt nem tudom. Engem bizony a tanitás művészetére senki sem oktatott. Azzal az olcsó kétkedéssel vagyok kénytelen előállani, hogy teljesen a magam lábán járok. Ha pedig ez a sokfejű, különbnél-különb felsőbb hatóság sem adott irányt az én működésemnek, akkor vájjon mi haszna van belőle az ev. ref. iskolának és tanügynek ? Ezt máig se tudom, ugy hiszem más se tudja. Az az én mintha sejtenék valamit, de rá bizom a következtetést az olvasóra. ítéljen maga a haszonról és az eredményről. Folytatom tehát tapasztalataim leírását. Mert még most se fogytunk ám ki belőle. Jön a vizsga, az igazgató-tanács, vagy mondjuk a kormányzó-tanács (mert a hol nincs igazgató-tanács, ott van kormányzó-tanács és megfordítva) censorokról gondoskodik. Tetszik tudni, a censor is fensőbb hatóság. Ezek részére a professorok össze írják a théziseket, a censor ur komoly méltósággal kérdez a papirosból, s még nagyobb tekintélylyel itél a fiu tudománya felett. Itt már a professor úr teljesen fölösleges valami. Már én tudom, hogy mit tud, látom, hogy tanult — jelenti ki a censor úr nagy határozottsággal. Az ember nem tud hová lenni csodálkozásában. Éles elműségét, paedagogiai tudását bámulja-e jobban a censor urnák, vagy pedig tudományát, a melylyel minden studiumhoz hozzá mer szólni, s pár perez alatt a tanuló agyvelejének minden zugába belé tud látni. Azt gondolod nyájas olvasó, hogy eddig van, a mit eddig tapasztaltam 6 esztendő alatt. Csalatkozol. Most jön a bökkenő . .. akarom mondani az érettségi vizsga.. Az egyházkerület kiküldi az elnököt, az állam a maga képviselőjét. A tanár itt is fölösleges valami. Az egyházi elnök lép helyébe. Övé törvényeink értelmében a kérdezés joga, vagy a hol az elnök nem elég erélyes, hogy ebbeli jogát megóvja, a vizsgálat vezetését a kormány képviselő ragadja magához. Mind a kettő nagy paedagogiai fonákság. Fölteszem, hogy az egyházkerületi küldött szakember. Az elnök tehát kérdez, de azt a tanulót először látja életében, a vizsga teljesen a véletlenség dolga. Azt a czélt, a mit az érettségi vizsgán kitűztek, t. i. hogy a növendék általános műveltsége és ismerete teljesen megismerődjék, a mi érettségi vizsgáinkon nem lehet elérni. A második baj, hogy míg az állami iskolákban a tankerületi főigazgató az elnök, a ki nem csak szakember, de egész élete a gymnáziumban telt el, nálunk rendesen egyetemi tanár a kormány képviselő. Ez specialista szaktudós, a ki a saját tudománya után itél a növendékek fölött, s aprólékosságig kiterjedő tudást követel az érett ifjútól. Hogy neki egyetemi mértéke van, az olyan emberi gyöngeség, a mit még rossz néven sem lehet venni tőle. Ha még a kérdezés jogát is ő ragadja maga hoz, a mire számtalan példa van, ez már kettős szerencsétlenség. Megvan a nagy buktatás, megvan a panasz iskoláink gyengesége miatt, meg van a tanár orca pirulása, a nélkül, hogy erre rászolgált volna. Kimondtam a nagy szót, de szavamnak helyt is állok. Nálunk demokrata kálvinistáknál van az a megmagyarázhatatlan fonákság, hogy a tanárnak se az osztályvizsgákon se az érettségin nem adjuk meg a szabadságot, de azért minden bajért tanárainkat teszszük felelőssé. Igazgató tanácsi, kormányzó tanácsi pártfogással felerőszakoljuk a felsőbb osztályokba a nem odavaló tanulót, s mikor az érettségi vizsgákon megtörténik az a nagy arányú buktatás, felsőbb hatóságaink tanárjaikat állítják oda bűnbakul. Nem tagadom, keserűséggel tapasztalom, hogy a zsinati előmunkálatok az iskolai ügyekben semmi haladást nem mutatnak. A mi a törvényjavaslatban a gymnázíumról és tanárokról benne van, az nem uj, egyszerű lemásolása az állami közoktatásüg}n törvényeknek persze csak is a nagy általánosságokra terjeszkedve ki. A részleteket az 550. § szerint az egyházkerületre bízza, a meg majd rendes szokás szerint ráhagyja a helyi igazgató-tanácsra a szervezet megalakítását. Az igazgató tanács meg újra rendes szokás szerint a tanárok véleményét meg se hallgatva, maga alkot szervezetet, olyan ínye szerint valót. És halad minden a régi keserves csapáson. Ha csak a tanárok sínylenék meg ezt a keserves állapotot, még hagyján volna, de tanintézeteink jó híre neve, a kálvinista tanügy versenyképessége forog koczkán, s csakúgy keservesen czammog, mint a kenetlen, nyikorgó, rozzant szekér. Érzem, tudom, hogy fajdal -mas sebeket érintek, de éppen azért, mert gyógyításukat várom, remélem, leplezetlen őszinteséggel tárom fel a kelevényeket, hadd lássa meg minden egyházát, iskoláját szerető kálvinista ember, s tehetsége szerint siessen közremunkálni beheggesztésükön, (Folyt, köv.) Figyelő. S9