Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-11-01 / 44. szám

legnagyobb kegyelettel írtak volna, sőt ráfogja a felszólalóra, hogy nem tud olvasni, mert Révész Bálintról, az egész magyar sajtóban, a «Magyar Hírlap)) adta közre | a legmelegebb életrajzot. Összehasonlítva a fentebbi terjedelmes idézetet a szerkesztői üzenet tartalmával, igazán difficile est satyram non scribere. A rer. olvasó közönség soraiban, a ((Magyar Hirlap» ellenére is, sokan találkoznak olyanok, a kik jól tudnak olvasni, de nem hiszem, hogy ez olvasni tudók között csak egy is találkoznék, a ki — a fentebb idézett élet és jellemrajz után — elhinné a «Magyar Hirlap»-nak, hogy Révész Bálintról «a legnagyobb kegyelettel, a legmelegebb életrajzot» irta, — hanem azt elhiszSzük, hogy a kérdéses életrajz iró csakugyan nem tud olvasni, mert ha tudna, a Révész Bálint külföldi, a többek közt lipcsei, két évi tanulmányútját, nem keresztelte volna el lőcsei látogatásnak. Nem egyszer képezte már beszéd, sőt felszólalás tárgyát az a felületesség, a melylyel a napi sajtó a reformátusok, tehát a nemzet legmagyarabb alkotó részének közügyeiről referál, az a szándékos fel sem vevés, a melylyel a prot. irodalmi termékeket ignorálja, az érdem és tehetség ama kicsinylése, a melylyel a ref. egyház kitűnőségeiről nyilatkozni szokott. Az a napi sajtó, a mely egy kath. püspök vagy barátfőnök halála alkalmával hét számra tömi hasábjait dicsériádák émelygős . frázisaival, mutogatja őket ((Talárban és pongyolában)), egy-egy ötletüket vagy bonmotjukat, mint a magas szellem és lángész nyilvánulásait kürtölgeti ; ugyanaz a napi sajtó, majdnem kivétel nélkül, a napi hirek rangjára méltatja egy-egy prot. kitűnőség nekrologját. Hiszen még a «Pesti Hirlap» is, a mely pedig — aránylag — a legtöbb rokon szenvvel tárgyalja ügyeinket, több számában következetesen a lóverseny hirek után szól Révész Bálintról, úgy gondolkozván, hogy olvasó közönségét sokkal jobban érdekli az az országra szóló esemény, hogy a Wavelit, Fortély, Pille és Czimbalmos versenylovak miként startoltak, mint a debreczeni püspök életrajza. De a frivolitásban, a kegyelet megsértésében egyik sem ment annyira, mint a «Magyar Hirlap» az ő pasquilszerű életrajzával. Az a közbecsülésben és Istennek tetsző munkában megőszült alak, a kit hitsorsosainak bizalma 800,000 lélek kormányzójává választott, a kit a fejedelmi elösmerés is kitüntetett, a kit a törvényhozás főrendiházi tagságra emelt, legalább a ravatalon fekve, több kegyeletet és melegebb megemlékezést érdemelt volna a «Magyar Hirlap»-tói is. Nem vagyok valami nagy barátja a felekezeti napi lap eszméjének, de azt mégis kívánatosnak tartanám, hogy a zsurnalisztika terén nagyobb mérvben érvényesítené magát a protestáns szellem és intelligentia.*) Vasutak minisztere sem vagyok, hogy korlátozó rendeletet adjak ki a «Magyar Hirlap» ellen, én csak verbi divini minszter vagyok, s mint ilyen azon kérdést intézem a hirlapolvasó ref. közönséghez, vájjon érdemel-e református részről támogatást az a lap, a mely egyik jelesünket ilyen torzalakban mutatja be ? s minek tartja intelligens közönségünk ez eljárást : tájékozatlanságnak-e vagy malicziának? Szendy Lajos, pacséri ref. lelkész. *) Nemcsak kivánatos, hanem épen szükséges. Ideje volna, hogy a puszta óhajtások mezejéről végre már a cselekvés terére iépjünk. lYoximns ardet Ucalegon. Ezzel egyesek is, testületek is nagy szolgálatot tehetnének nz egyháznak. Közvetlen és folytonos érintkezésbe kell lépnünk a napi sajtóval. Tanuljunk ellenfelünktől, a clericalismustól, melynek a sajtónál mindenütt vannak bizalmi emberei. Szeri. SYNODALIA. Az egyházi adó kivetése és beszedése. (Folytatás.) Hogy a fizetésnemek ily kezdetlegesek voltak századok előtt, nemcsak a papok, tanitók, jegyzők, hanem a tanárok, s világi hivatalnokoknál is, azt a művelődés-történelmi adatok határozottan bizonyítják; de ha a világi hivatalnokok, a tanárok, sőt a jegyzők és tanitók fizetései átalakíttattak s az előhaladott korhoz alkalmaztattak, illő, hogy történjék ugyanez a papokra nézve is. Az igazságügyi, közigazgatási, pénzügyi, közlekedésügyi, katonai, tanári, tanitói stb. stb. szóval állami és községi tisztviselők fizetéssnek emeléséről, nyugdíjintézményeikről olvasunk mindennap; a róm. kath. papoknál a congrua-kérdés napi renden van; sőt még Oroszország is megmozdult, még ott is szükségét látják a lelkészi fizetések rendezésének. Vajjen nincs-e itt az ideje, hogy a mi összeülendő zsinatunk is napi rendre tűzze e tárgyat és alaposan foglalkozzék vele?!... Részemről azt tartom, hogy itt az ideje nemcsak azért, mivel az egyházmegyék, egyházkerületek és a convent ez irányban, a mult évben, a közpapok mozgalma s emlékirata alkalmából Ígéretet tettek; hanem azért is, mert a korszellem s a protestantismus létérdeke is követeli ezt. Hátha még az egyházi adó kivetésének és beszedésének a módját s eszközeit alaposan megvizsgáljuk, s komolyan fontolóra vesszük : okvetlen azon leszünk mindnyájan, hogy az összeülendő zsinatnak e téren határozott reformot kell behozni és törvénybe iktatni. Az egyházi adó (párbér, papbér, kepe, lukma), kivetésének főleg háromféle módja ismeretes. Egyik az, midőn a chárta alapján (telkes, zsellér, ökrös, lovas, gyalogszeres) a lelkész kirójja az egyházi adót, arról lisztát készít, annak másolatát átadja a gondnoknak behajtás végett, a befizetéseket ellenőrzi, a hátrányokat evidentiában tartja s aztán, mint már többször olvashattuk, hátralékait halála vagy más egyházba való távozása alkalmával, az ekklézsiára testálja. Az ily módon kirótt egyházi adót a gondnokkal szedetni is bajos; mert még a lelkésznek magának is gondot ád az apró minutiák szerint való elszámolás és a hátralékok kimutatása, nem egy írni is alig tudó falusi kurátornak; pedig az 1881. évi zsinat azt határozta igen helyesen, hogy: «lelkész, tanitó és énekvezér, az őt illető fizetést, egyháza tagjaitól közvetlenül nem szedheti)) (231. §.), de hát az a gondnok vagy bármi czimen megbízott, hogy fogja azokon a czifra czimeken az egyházi adót beszedni, elszámolni, elkönyvelni és a hátralékosokat kimutatni, ha só, bors, vaj, méz, szántás, kaszálás, takarás, hordás, ekések, gyalogszeresek, csépesek, guzsajosok s Isten tudja miféle rubrikába nem sorozható adófizetőkkel s általán ilyen százféle rovattal ellátott adóívvel lesz dolga ? ! Hiszen ehhez egy tanult hivatalnok kell ! Ha pedig a lelkész, mint mostan történik, egész éven át ezzel bajlódik, akkor ne kívánjunk, mert nem lehet kívánni tőle több egyháztársadalmi tevékenységet; mert az egyházi adó s annak beszedése, elszámolása, nyilvántartása s az azokkal járó ezerféle izetlenség lelkének vágyait és szárnyait letöri, az ideális lelkészi foglalkozásra tehetetlenné, alkalmatlanná teszi. Ha pedig a lelkész nem avatkozik ily helyeken bele az egyházi adó beszedésébe s elszámolásába, akkor felkopik az álla és az egyházi adó kivetése s a hátrálékosok nyil-