Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-01-04 / 1. szám
A törvényhozás már régen határozott az «elkeresztelések» ügyében, de a «clerus» még sem nyugszik, lázong folyton s hirdeti, hogy csak «fegyverszünet» van. Ugyan hagyjon békét már az államnak és társadalomnak s ha mégis erejét akarja mutatni, ne testvérharczra lobogtassa zászlaját, hanem a nála levő szellemi és anyagi erő fegyvereivel a nemzetet segitse nagy munkájában ! Dicsőségesebb s Krisztus urunknak tetszőbb dolgot művel, ha e czélra fog kezet a «haeresis» papjaival, mint ha szüntelen a békételenség vésztrojtő magjait hintegeti. Avagy elakarja veszíteni a clerus a nemzet előtt az ősöktől szerzett nimbusát ? hol marad oly büszkén és sokszor hangoztatott hazafisága ? Bizony, bizony nem szép dolog az, midőn a társadalom kulturharczot vív a nemzet érdekében, akkor a «clerus» kulturharczot akar a nemzet ellen, a testvért testvér ellen kergeti érthetetlen dogma miatt, törvényes felsőbbségével ujjat húz, törvény s benne gyökerező rendelet ellen demonstrál s vélt sérelme gyógyítására orvosságot a hazán kívül keres. Az igaz magyar ember a törvényt mindig tiszteli s ha sérelme van csak a «királyig» megy, mert tudja hogy tovább nem mehet s a «clerus» ? Rómába fut! Ez nem magyar hazafiság! Nem veszi észre a «clerus», hogy a magyar társadalom ezt a hangot ma már nem ismeri, ennek az ideje rég lejárt. Az állam és a társadalom egyesült erővel törekszenek arra, hogy a magyar nemzeti műveltséget, a ragaszkodást a magyar hazához, szóval az együvétartozás eszméjét mentől jobban terjesszék és megerősítsék, e czélból az ország szélein a rég elpusztult erősségek helyén a kultur-egyesületek alakjában oly nemzeti várakat emelnek, melyeken semmiféle fegyver sem diadalmaskodhatik. A protestáns lelkész az ő egyházának mindenütt egy ily bevehetetlen szellemi vár s ennek megerősödését ne mozdítaná elő a magyar társadalom ? Itt, itt ezen a téren óhajtjuk látni a «clerus» erejét, ha hazán kívül maradni nem akar; mert az az annyira lenézett, kigúnyolt szegény «haeresis» és papjai egy életet élnek a magyar társadalommal, csak egy hazát ismernek s ennek üdvéért és jólétéért imádkoznak, a magyar nemzetért élnek, halnak. S míg ez a «haeresis» ott a Drávámul és Romániában régen vívja a nemzeti harczot, filléreiből misszió telepeket létesít, magyar híveit összeszedegeti és tartja s magyarul imádkozik a magyarok Istenéhez; addig a gazdag, a hatalmas «clerus» mit tett, mit áldozott a magyarság szentügyéért a Dráva és Száva között avagy Romániában ? A szegény haeretikus protestánsok még az ország legszélén, Fiúméban is létesítettek magyar egyházat s a «clerus»? Lázit az ország törvényei ellen, rontja az állam tekintélyét, megbénítja azok munkáját, kik a dogma feletti harcznál inkább lelkesülnek a nemzet érdekéért s felülve a gőg nagyon is törékeny vesszőparipájára, a Krisztusnak más rendű, de hű szolgáival s a nemzeti államnak legerősebb támaszaival, a protestáns lelkészekkel még csak hivatalból sem akar érintkezni! A mi lelkészeink ezért ne csüggedjenek, a nemzet maga hű fiait nem fogja elhagyni soha! Csurgó. Dr. Vida Károly. ISKOLAÜGY. A jogi szakoktatás s a kecskeméti jogtanárok javaslata. Parlamentben, sajtóban, tanári körökben, egyszóval szakemberek s a művelt, a dologhoz értő nagy közönség körében is általános meggyőződéssé vált a jelenlegi jogi tanulmányi rendszer tarthatlan rosszasága. Persze, hogy miért rossz az egész, arra nézve szétágaznak a vélemények. Egyiknek kevés és nem elég ideális a tanszabadság — e nézet pártolói közé tartoznak némely egyetemi tanárok s valószínűleg a jogászi ifjúság jelentékeny része, az a rész, mely a szabadságot sohasem találja elegendőnek ; a másiknak nagyon is sok a jóból, a mi van s ezek azt óhajtanák, hogy jogászaink joghallgatók és juristák is volnának s e czélból szívesen feláldoznák az aranyifjúság szuverénitásának egy részét — ide tartozik a jogkereső nagy közönség, mely a képzetlen ügyvédek, bírák s hivatalnokok jogász-évekbeli szabadságának keservesen iszsza meg levét, meg a szülők, kiknek fiai a különböző jogi intézetekben, de különösen a budapesti egyetemen, sokszor sok mindent megtanulnak, csak épen a jogot nem. Vannak, kik a jogakadémiákat szívesen elsöpörnék a föld színéről s hosszú ideig ezek közé tartozott — a Trefort-régime idejében — a magyar közoktatási kormány is, mely a mélyreható reformot, tiszta s világos, j czéltudatos konczepcziót mellőzve, a dolog könnyebb végét fogta s nem volt a jogi szakoktatásnak, sót az igazságszolgáltatás és közigazgatásnak olyan mizériája, melyért a felelősséget ne a vidéki jogakadémiák nyakára tolta volna. Mások ismét a német földről átplántált egyetemi J rendszert s azt a soi-disant tanszabadságot kárhoztatták, mely igen tekintélyes irók nézete szerint tulajdonkép «nem-tanulási szabadság)) s az egészet a sutba dobandónak találják, e helyett a felsőbb oktatásban is szigorú fegyelmet, gimnáziális modorú előadásokat s vizsgálatokat kívánnak. A harmadik, úgyszólván most szervezkedő irány alapnézete abban kulminál, amit a ((Sárospataki Lapok»nak még 1889. 7. 8. s 9. számaiban körvonaloztam : *) «A tudományt mint önczélt, mint az emberi szellem legmagasabb nyilvánulását, csupán önmagáért van hi-. vatva szolgálni a fchöbb oktatás s ennek látható szerve, az egyelem, mely ezenkívül az összes tudományágak egységét és kölcsönhatását is képviseli)), míg «a szakoktatásnak, mely bizonyos gyakorlati életpályára készít elő, egész más az igénye, itt az elméletből csak annyit kellene venni, amennyi elég arra, hogy a gyakorlat teljesen biztos alapon nyugodjék. Mert itt a tudományt nem önmagáért, mint önczélt művelik, hanem mint eszközt». «Ha a jogakadémiákat olybá tekintenék, a minőknek tekinteni kellene : «bizonyos gyakorlati hivatásra előkészítő intézeteknek)), melyek a jogtudományt nem önmagáért, mint czélt, hanem bizonyos czél érdekében, mint eszközt művelik, akkor örülnünk kellene azon, hogy a történelmi fejlődés nálunk ily intézeteket létrehozott.)) Ugyanezen eszmét fejezi ki Fenyvessy nem sokkal e cikkem közrebocsátása után megjelent,.a ((felsőbb oktatásról)) szóló röpiratában s valóban örültem, *) Ep azért jelen közleményem I. részében adott fejtegetéseimet nem is tarthatni a Fenyvessy-féle röpirat kivonatának, meit a kérdéses czikkben én már az ő röpiratának megjelenése előtt rámutattam a tudós és szakképzés elválasztásának szükséges voltára. Dr. B. B.