Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-10-11 / 41. szám

segélyre tesz felajánlást, mint a mennyi az egész egyházkerület összes folyamodóinak juttatható ; a folyamodványok nagy része nincs szabályszerüleg fölszerelve, nem egy kérvénynek már tárgya is ellentétben áll fennálló segélyezési szabályainkkal; az ilyeneket már az egyházmegyéknek vissza kellene utasítaniok, nem hogy ajánlólag terjeszteni föl. Azt is panaszlom, hogy egyházak s egyesek ügyei felszereletlenül, okmányolatlanul jőnek be, az utolsó napokban; az előadásra felkért jegyző urak csak az egyházmegyei jegyzőkönyvet látják s arról, hogy a végzés hivatalból vagy felebbezés utján jő-e be — említést sem találnak. Ez az előadást felettébb megnehezíti, néha lehetetlenné teszi. Némely esperes urak félreértették az egyházkerületre feljövő tárgyak egyenként fölterjesztése s fölszerelése iránt hozott kerületi végzést (1890. 125. sz.). A már kinyomatott jegyzőkönyvből írják ki a végzéseket, a mi felesleges, ha már ki van nyomtatva; a határozat czélja az volt, hogy mielőtt a jegyzőkönyv ki volna nyomva, a kerületi gyűlés előtt legalább két héttel az ide terjesztendő ügyek itt legyenek. A felszerelés (t. i. az egyházmegyére adott kérvény s mellékletei) többnyire hiányzanak s így az előadó a puszta jegyzőkönyvi végzésre van utalva, melyből az ügyet nem láthatja meg világosan, nem ismerheti meg előzményeiben s részleteiben. Ezért az ily ügyek (melyek nagy része közigazgatási biróság elé tartoznék) közgyűléseinken csak felületesen adhatók elő s kellő alapossággal el sem bírálhatók. Egyházmegyei jegyzőkönyveink azonban arról tesznek örvendetes tanúságot, hogy egyházaink s iskoláink ügyei s kormányzata általában véve jó rendben van s a bajok nem maradnak a kellő és szükséges orvoslás nélkül. Cs k ha minden rész, minden szerv és közeg megteszi a maga kötelességét, lehet ép és egészséges az egész test; s hála az égnek, a mi egyházkerületünk testében föltűnő kórjelenségek nem mutatkoznak. Tökéletesség nincs a földön sehol; de törekednünk kell arra, folytonosan és fáradhatatlanul. Egyházkerületünket a lefolyt évben sem kímélte meg a halál ; a természet adóját bármily keservesen essék a szívünknek, ez évben is le kel le fizetnünk. Soraink egyre ritkulnak — minden találkozásunk egy-egy új hézagot mutat föl benniök. E hézagok néha már pótolva, az ütött sebek már hegedve vannak, mire tudomást veszünk rólok; de némelyik pótolhatatlannak látszik s az űr soká tátong, a szív soká sajog utána ! Ezek közé sorozom, első sorban, azt a nagv veszteséget, mely pesti egyházunkat s egyházmegyénket, dunamelléki egyházkerületünket, sőt egyetemes egyházunkat, az egész magyar protestantizmust s magyar tudományosságunkat, Ballagi Mórnak f. hó i-én, nem váratlanul, mégis lesujtólag bekövetkezett elhunytával érte. A félreeső homályos zugban kezdődött élet, a beleoltott lángelme, a tűzként lobogó buzgóság, a fáradhatatlan munkásság s az önalkotta név és önszerzette érdemek hatalmas szárnyain a dicsőség fényes magaslatára emelkedett. A kis szikrából ragyogó csillag lett, a magyar tudományosság s protestáns egyházunk egén s fényes kialudtával is visszaveri még sugarait munkáiban, s visszfénye világol száz meg száz lelkészünk működésében, kiknek ő volt Gamalieljük, kik lábainál nevekedtek, nemcsak tudományt, hanem az Isten igéjének szerelmét s pályájok iránti lelkesedést is tanulva tőle. Nem puszta óhajtáskép mondom — legyen emléke áldott! mert áldott az valóban. Tanítványai megindították már emléke külső megörökítését is, arczképe lefestésére theologiai intézetünk számára, melynek annyi éven át legfőbb dísze vala s a nevére már előbb tett ösztöndíjalapítvány gyarapítására híva fel tisztelőit. Azt hiszem, mi mindnyájan azok közé tartozunk, s remélem, mindnyájan fogunk járulni, áldott emlékének ez úton is megtiszteléséhez. A pesti egyházmegye még folyvást gyászolja érdemes gondnokát Váradi Károlyt, kitől mi már mult évi közgyűlésünkön kegyelettel emlékeztünk, de kinek gondnoki széke még mindig üres. Gyászolja újabban egyik legrégibb tanácsbiráját, az egyeneslelkű Szilassy Jánost, a ritka míveltségű s puritánszellemű vérségi Fáy Bélát, s az élete deién kidőlt erélyes és tevékeny Matyók Benczét. A világiak közül még Kazay Gyulát — a külső-somogyi egyházmegye derék tanácsbiráját — kit élete delén s munkássága közepett váratlanul ragadott el a halál — kell e gyászlapra jegyeznem. Lelkészi, valamint tanitói karunk sokkal többet adózott e kérlelhetetlen fejedelemnek. Legtöbbnyire ugyan az öregek közül vette áldozatát, kik a bevégzett élet s teljesített kötelesség fárasztó napszáma után hivattak számadásra s takaríttattak az örökkévaló csűrökbe, de némelyeket életök delén, sőt a pálya kezdetén is vágott ki az élők sorából. — Amazok közt említem a nagymíveltségű Vámos Dániel mórágyi lelkészt, a tolnai egyházmegye érdemes nesztorát s kiérdemült esperest, ki mint Cato görögül, öreg korában tanult meg angolul, szelleme nem tudván pihenni, mikor már teste nyugalmat követelt is; IIvés Dánielt, a pesti egyház-