Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-27 / 39. szám

ház védelmében túlfeszített hevök a szükséges előrelátás, kellő okosság, sőt nem ritkán az igazság határain is tulragad ; s kik jogosulatlan vezérkedési buzgalommal mindent megoldani akarnak)) és «az ellenkező nézetet nemcsak helytelenítik, de türelmetlen szúkkeblúséggel még a szakadárság és eretnekség vádjával is megbélyegzik.)) ccMegdönthetlen meggyőződésem, hogy a két hatalomnak egyetértő működése különösen most a társadalmi viszonyok megújítására, a súrlódások szelidítésére, a jogoknak a kötelességekkel szemben való biztosítására szükséges.» A keresztyén bölcseség és igaz hazafiság eme szavainak olvasására ellenállhatlanul megnyilatkozott bennünk az igaz keresztyén és jó hazafi vágya: vajha a többi kath. főpapok is e szellemben irányoznák alantas papságukat és félrevezetett híveiket; vajha sikerülne az erős lelkű és szilárd jellemű egri főpapnak a hazai katholicismus közszellemét visszatéríteni arról a keresztyéntelen és hazafiatlan ösvényről, melyre egyesek ((jogosulatlan vezérkedési buzgalma)), és «az egyház védelmében túlfeszített heve)) ragadta. Egyház és haza egyaránt nagy hasznát venné ez egyházpolitikai fordulatnak, mert kézzel fogható tényekkel lehet bizonyítani, hogy «ez ország uj társadalmának szilárd alapokat csak az állam és egyház egyetértő működése adhat.» És nagy hasznát venné a hazai protestantismus is, melynek erőszakkal megzavart vallási békéje s az evangelium hirdette keresztyén türelem és felebaráti szeretetnek felbontott rendje is helyre állíttatnék általa. A protestáns, s közelebbről a református egyház vezéregyéniségeiben a felekezetközi jó viszony fentartására s a megrontott vallási béke helyreállítására mindig megvolt s most az elmérgesített viszonyok között is megvan az őszinte hajlandóság. Mert a protestantismus természeténél fogva türelmes és békességszerető, s nem tart Schlauch püspökkel, ki azt hirdeti: «a türelem nem keresztény erény» ; a nemzettel összeforrott kálvinizmus pedig sokkal hazafiasabb, hogysem akár más vallású honfitársai, akár a nemzeti alkotmány és állam ellen feltámadjon. Püspökeink, főgondnokaink, egyházi lapjaink soha és sehol nem hirdették a vallási türelmetlenség istentelen igéit, ellenkezőleg mindig arra törekedtünk, hogy «az Isten és embertársaink iránti szeretetben munkás élő hitet» ébreszszük, növeljük, erősítsük papjainkban és híveinkben; még a mai kényes és ingerlékeny felekezetközi viszonyok között is nem támadó, hanem önvédelmi harcra buzdítottuk hitfeleinket, mindig azt hangsúlyozva: a más vallását ne bántsd, de a magadét se hagyd ! — íme most is alig hangzék el Samassa érsek békesürgető egyházpolitikai nyilatkozata, a kálvinismus békeszerető és erős hazafias érzete Eger szomszédságából, az Avas mellől azonnal erőteljesen viszhangoztatta a béke szelíd szavait Szász Károly püspöknek a katholikus klérusra emelt miskolczi pohárköszöntőjében. «Csak a minap hallottunk egy hatalmas szózatot — mondá a püspök — a katholikus főpapság köréből, ez idő szerint-annak legmagasabb pontjáról, az egri érseki székből, mely mint egy «Quos ego» hangzott a nyughatatlan elemeknek, s mely Kárpátoktól Adriáig harsány szóval kiáltotta, hogy az állam és egyház közt békének és egyetértésnek kell lenni s együtt kell működniök a haza felvirágoztatásán, népe boldogságán. E hangot örömmel s megnyugvással hallotta az egész ország s annak minden hű fia, és attól, a ki talán nemsokára legilletékesebb képviselője lesz az egész magyar katholikus egyháznak. Ily hang alkalmas lecsillapítani a nyugtalankodókat, megfélemlíteni a rosszakaratúakat. Ennek a békeszerető szellemnek a jelensége az is, hogy a mi református felekezeti ünnepünkön a miskolczi római katholikus klérus, lelkes és főnkelt szellemű prépostja vezérlete alatt megjelent s a mi főpapunkat testvéri szívvel üdvözölte. Engedjék azért uraim, hogy e testvéri indulat nyilatkozása fölötti örömünknek egyszerű szavakban, de őszinte szívből eredő kifejezést adjak s poharamat emeljem és ürítsem a magyar katholikus egyházért, annak hazafias főpapságáért, közelebb a miskolczi r. kath. egyházért s annak ép oly buzgó, mint lelkes prépostplébánosáért; mindenek fölött pedig a hazánkban lévő egyházak és felekezetek békességeért s a trón, haza és alkotmány iránti hűségben való egyesüléseért!» A frenetikus tapssal fogadott köszöntőre rögtön válaszolt Fóltin János prépost s poharát a jelen volt református főpapokra emelve, többek közt ezeket mondá: «Igen is, uraim, van szükségünk egy közművelődési harezra, melyet az üdvös hatású vallási és erkölcsi eszmék terjesztése mellett első sorban nekünk egyházi férfiaknak, habár különböző vallásfelekezetekhez tartozunk is, egymással kezet fogva és egyetértve kell végig harczolnunk. De az olyan kulturharczról, mely meghasonlást és egyenetlenséget támasztana közöttünk, én is azt mondom, a mit egykor Kálmán királyunk a boszorkányokról mondott: «nec mentio fiat», még csak említés se légyen közöttünk. És itt szeretett főpásztoromnak nagy bölcseséggel mondott szavaiból véve példát, viszont azt hangoztatom,