Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-20 / 38. szám

de tennem kell még inkább azért, mert az előkészítő bizottságnak tagja, sőt a bizottság tagjainak bizalmából elnöke is voltam. Midőn arról van szó, hogy egyházi törvényeinket újra átnézzük és azokat némely lényeges részeiben módosítsuk, azt hiszem, nem lehet figyelembe nem venni, hogy milyen a helyzete és viszonya egyházunknak hazánkban s hogy minő szellem és minő irányzatok jelentkeznek a nemzet és társadalom kebelében, mert ezek szerint kell megállapodásainkat meghoznunk, ha egyházunk javát — a mint ezt bizonynyal akarjuk is — előmozdítani szándékozunk. A mi e viszonyt és helyzetet illeti hazánkban, ha nem megyek is vissza azon időkig, midőn elődeinknek fegyverrel kezükben kellett egyházunkat megvédelmezniük s midőn az ily módon kivívott békekötések által tudták, legalább törvényileg, mert az életben azért sokáig máskép volt, a vallás szabad gyakorlatát biztosítani; mondom, nem szükséges eddig vissza mennem, hacsak azt veszem is figyelembe, hogy milyen volt a helyzet akkor, midőn az 1791-diki nagyfontosságú törvény megalkottatott, melynek százéves létrejöttét szándékozik az egyház ez évben megünnepelni : azt hiszem, lehetetlen örömmel és az isteni gondviselés iránti hálával nem konstatálni, hogy egyházunk helyzete és viszonya e hazában sokkal, de sokkal jobb és kedvezőbb, mint a minő volt akkor, a mennyiben a negyvenes évek törvényei s az azontúl 1867 után alkotott törvények az e hazában élő hitfelekezetek közti jogegyenlőséget és viszonosságot tovább fejlesztették s helyesebben állapi- I tották meg s e mellett a törvényhozás némely intézkedéseivel gondoskodott arról is, hogy ha egyik vagy másik hitfelekezet a többiek irányában türelmetlenkednék, azok ellen támadókig vagy azok érdekeit sértőleg akarna eljárni, a többi hitfelekezet tagjainak, tehát a mi hitfelekezetünkéinek is legyen módja arra, hogy magukat hitükben épen ugy személyökre, mint jövendő családjokra nézve megvédhessék. Nem csak a/, erőszak ideje mult el, hanem bizton mondhatjuk, hogy ama más hitfelekezetnek általam most jelzett, ellenünk irányuló törekvése — nem ugy, a mint ez még a negyvenes években is történt — nem számithat ugy, amint akkor megtörtént, a kormánynak támogatására. Sokkal kevésbbé kedvezőbb a kép, hogy ha a nemzet kebelében, a társadalomban levő szellem irányzatát veszszük figyelembe. Nem lehet tagadni, hogy az utóbbi időben a világnak majdnem minden országában egy bizonyos szellem és irányzat kezdett hatalmaskodni, mely ellenkezik az egy országban együtt élő hitfelekezetek békéjével; mely határozottan ellenkezik az egyház hitfelekezeti szempontjából szükséges felvilágosodottsággal, s a mely a szomorú elmúlt századok felé látszik visszatörekedni. Nem tagadhatjuk azt sem, hogy — bár, hála Istennek, nem oly mérvben, mint néhol másutt — ezen irányzatnak nyomait az utóbbi években nálunk is tapasztalhatjuk s fajdalommal kell elismernünk azt is, hogy annak, hogy ezen irányzat velünk szemben itt-ott sikert aratott, legtöbb esetben saját hitfeleink csekély buzgósága, egyházunk iránti közömbössége az oka, mert nem használták fel azon eszközöket, melyeket nekik a törvény adott arra, hogy ama törekvést eredménytelenné tegyék. Ilyen viszonyok közt okvetetlenül gondoskodnunk kell, a csekélyebb dolgokat nem is említve, arról, hogy a jövő nemzedéknek már gyermekkorában kebelébe csepegtessük a vallásos buzgalmat s a hitfelekezethez való ragaszkodást, a miért is — hogy csak megemlitsem azon nagyfontosságú kérdést — lehetetlen az anyák neveléséről megfeledkeznünk. Szükséges továbbá, hogy odatörekedjünk, hogy minél inkább képesek legyünk szegényebb egyházainkat, a melyek különben nemcsak elsatnyulnának, de végre et is pusztulnának, anyagilag támogatni s azok szellemi gondozása iránt rendelkezni. Szükséges e mellett még az is, hogy minél inkább képesek legyünk hitsorsosaink közül azokat, kik magasabb tudományos míveltségre törekednek, egyházunk szárnyai alatt álló intézetekben kiképeztetni, vagy a mennyiben ez a legfelsőbb fokig teljesen nem is lehetséges, legalább oly korban legyenek az illetők kénytelenek ezen magasabb tudományos műveltséget más intézetekben keresni, mikor már saját intézeteinkben addig neveltettek, hogy öntudatosan vallhatják s vallják magukat egyházunk híveinek. Mindez azonban anyagi erőnk oly fokozását teszi szükségessé, mely ugy, mint h ajdan, egyszerűen egyesek áldozatkészsége által nem, de az összes felekezeti tagoknak, még pedig kötelességszerű hozzájárulásával érhető el. Tudom, sokan mondják, hiszen azon feladatok, melyeket egyházunk a közoktatás és a nevelés terén teljesít, legnagyobb részt olyanok, melyeket, ha mi nem teljesítenénk, az államnak kellene teljesíteni, s hogy igy jogos az a kívánság, hogy ezen terhek nagy részét felekezetünk vállairól az állam vegye át a maga teendői közé. Nem tagadom, hogy a közoktatás terén ezen teendők közül igen sok van olyan, a mely ha általunk nem teljesíttetnék, az állam által volna teljesítendő, sőt büszkén mondom azt is, hogy a történelem tanúsága szerint a magyar evangelikus reformált egyház érdekei a magyar állam érdekeivel sohasem ellenkeztek, sőt rendesen találkoztak. Épen ezért nem is mondom, hogy az állam segélyét, saját veszélyeztetésünk nélkül is, az eddiginél valamivel nagyobb mértékben méltányosan nem vehetnők igénybe, de csak bizonyos mértékig, mert nincs állam a világon, s a magyar állam kevésbbé tehetné, mint más, mely nagy terheket vállalhatna magára a nélkül, hogy a kormánynak a felügyeleten túl menő egyenes befolyás biztosittassék. Ez pedig, azt hiszem, a mi czélunk és törekvésünk nem lehet. Nem akarok félreértetni. Én nemcsak nem osztom azok véleményét, de határozottan ellenzem, kik az alkotmányos Magyarország s annak felelős kormánya irányában épen oly bizalmatlanságot akarnak mutatni, a minőt tanúsítani más kormányok iránt kötelességünk volt. Nem! sőt azt mondom, hogy a hol egyes, okvetlenül szükséges középiskolák fenntartása másképen nem lehetséges, még attól sem riadok vissza, hogy az állam segélye igénybe vétetvén, az a befolyás, a mit ily esetekre törvényeink kikötnek, a kormánynak megadassék, mert ebben én nyugtalansági okot nem látok. De mind e mellett mégis azt mondom, hogyha azt akarjuk, hogy egyházunkat nemcsak a szabad vallásgyakorlatban, nemcsak hitelveiben, hanem önkormányzati jogaiban is fentartsuk, akkor nem lehet és nem szabad ezt másra, mint saját buzgalmunkra, saját áldozatkészségünkre s saját anyagi erőinkre alapítani. Ezek azok, miket megemlíteni akartam, mint oly tekinteteket, melyek tárgyalásainknál már most és a zsinaton figyelembe veendők lesznek. Azt hiszem, nem cselekedném helyesen, ha a napirenden lévő javaslatnak részleteibe bocsátkoznám s ezért engedjék meg, hogy csak egy őszinte kérést intézzek a főtisztelendő egyházkerület tagjaihoz. Ámbár