Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-09-06 / 36. szám

az alkotmányosság iránt. Az osztrák kormány dolgai csak «Liigengewebe». És miért tették a protestánsok politikai kéidéssé is a pátenst? Mert ((Magyarországon a prot. kérdés mindenesetre a legszorosabb összefüggésben van a politikával, nevezetesen ennek alkotmányával, nemcsak azért, mert alaptörvénye alkotmányos, hanem mert ennek megvalósítása alkotmányos állami viszonyokat feltételez» (I. f. ói. !.). Mély politikai belátásról tesznek tanúságot Ballaginak ama megjegyzései, a melyeket a folytatandó politikára vonatkozólag az í. füzet végén tesz, mikor szól a kiegyezés feltételeiről, a magyar nemzet követelményeiről s Ausztriának a külhatalmakkal, főleg Németországgal, mint szövetségessel való viszonyáról. Ezek mind igy valósultak meg később. A röpirat I. íiizete nyugodtabb, tárgyilagosabb még; de a II. már egy lázas, heves nagy politikai vezérczikk. Mindkettő azonban nemcsak múló, de nagy maradandó értékkel is bír ugy ama kor megismeréséhez, mint forrásmű, mind pedig mint szerzőjük egyéniségének erőteljes jellemzője. Prottmannék jól szimatoltak, mikor Ballagit. tartottak a szerzőnek. Többször házmotozást is tartottak e miatt Balbginál. Felforgattak mindent; pedig a kézirat néhány ive a szórakozott szerző feledékenységéből ott volt az Íróasztalon az Író-mappában; csak itt nem keresték és a protocollt a kárhoztatott kézirat felett írták meg. Ha megtalálták volna! 59-ben bocsátották közre a felhívást egy prot. árvaegylet megalakítására. Ballagi az elsők között csatlakozik az eszméhez. Gyűjt, fárad az egylet érdekében, melynek aztán évek hosszú során át elnöke, alelnöke s igazgató választmányi tagja volt s évenként százakra menő összeget gyűjtött az árvaház részére. 1861-ben megindítja a Házi Kincstár czimű prot. családi lapot, hogy ezzel meg a nem theologus nagy közönséghez szólhasson. A vállalat azonban csak 4 évig prosperált. A mi prot. öntudatunk és érdeklődésünk nem tud az efféle vállalatoknak hosszú életet biztositni. Persze nincs belmissziónk ! Pedig a Házi Kincstár körül is a legkiválóbb irók csatlakoztak. Arany, Baksay, Batizfalvi, Boross, Csecsetka, Czékus, Dobos, Fabó, Filó, Györy, Gyulai, Jókai, Karsay, Kenessey Albert, Losónczi,. Szász Karoly és Béla, Székács, Szilágyi Sándor, Thaly, Tolnai, Tompa stb., a munkatársak. Ballagi e munkásságával népszerűségének tetőpontján áll. 1861-ben a Hajdúkerület, Bácsmegye stb., idiszpolgárává választja, mig O-Moravicza egyhangúlag forsz. gy. képviselői mandatummal küldi a törvényhozó testületbe. 1862-ben nagy vitába bocsátkozik Filóval a feltámadás kérdésében s kiadja ((Tájékozás a theologia mezején» című munkáját, mely 1863-ban már második kiadást ér. A vita felett Ítéletet mondani még ma korai volna, csak annyit kívánunk megjegyezni, hogy B. itt a legnemesebb vitatkozónak mutatta magát, a ki mindég elvi magaslaton marad, nem személyeskedik soha, mert tudja, hogy «a gorombaság rossz takarója a tudománybeli szegénységnek.)) Filónál is nem az bántja, hogy a feltámadásra nézve ilyen vagy olyan egyéni meggyőződést fejez ki, hanem az, hogy protestáns létére csalhatatlanságot követel nézeteinek s eretnekítni merészeli, ki nem az ő hitében él. B. úgy érzi, hogy a protestantismus szellemét ébren tartani és tehetsége szerint fejleszteni hivatal szerinti kötelessége is, melyben eljárni mindég élete legszentebb feladatának nézte és legtisztább öröme volt (Tájék. 92. 1). Ez vezette a «Tajéko;»:ás» megírásában is, melyben a képzett theologus és a modern gondolkozó annyi erővel és világossággal fejti ki tiszta, nemes prot. felfogását. 1863-ban jelenik meg «A Biblia» című munkája / Tholuck után, mindenütt átszőve reflexiókkal és meggazdagítva a magyar biblia-fordításokról írott nagy tanulmányával. E mű kiadására, mint az utószóban mondja a Tájékozás közrebocsátása kényszerítette; mert a míg a Tájékozásban elég volt csak szellemi létünk tiszta felismerése s ez önkényt elvezette a hit és ennek tárgyaira, addig «a biblia és ezzel kapcsolatban az ihletés kérdésének tisztábahozatala annyi előleges nyelvészeti, történelmi és kritikai tanulmányokat föltételez, hogy több évi folytonos cikkezés után sem remélhette véget érni a dologban.)) Azért lefordítja egy orthodox theologus ide vonatkozó munkáját, hogy felmutassa, hogy ez a confessiókhoz ragaszkodó theologus is mennyi concessiót kénytelen engedni az ujabb kor szellemi áramlatának s mennyi ellenmondásba keveredik, mikor a confessionalis orthodoxia szolgálatában összhangba kivánja hozni a középkor vélekedésit a XlX-ik század tudományos ismeretivel. 1864-ben Renaniánáját bocsátja közre. Ebben Renan / nagy feltűnést keltett «Jézus életéta veszi bírálat alá, ismerteti azokat a cáfiratokat is, melyek llenán műve ellen készültek. «Ertem én is, tisztelni is tudom — mondja egy helyütt — azok érzeményeit, kik a századok által megszentelt nézetekben felnövekedve benső megdöbbenéssel és boszankodással fogadják a Renán-féle munkákat, melyek a régi intézményeket rombadöntéssel, az atyák hagyásait pusztítással fenyegetik s én magam részéről, ha ama nézetükben előítéleteknél egyéb nem volna is, még akkor sem merném azokat az emberektől csak úgy könnyedén elvonni;)) de «azért az emberiség, a mi szépet es magasztost létesített, nem azoknak köszönheti, kik igazhivő voltukban az évezredekkel ezelőtt szabott hagyásoknak föltétlen magasztalói és imádói voltak, hanem mindég olyanoknak, kik az igazságot keresve az ember isteni rendeltetését a tudomány előhaladt eszméivel összehangzásba tenni, a vallást az élettel szorosabb kapcsolatba hozni törekedtek)) (60. 1.). Az előszóban bizonyos önérzettel mondja, hogy ő több eszmét pendített meg e művében, mely először nyert kifejezést az európai irodalomban. Ez önérzet egyáltalában nem lehet visszatetsző annál az embernél, a ki korának európai irodalmát annyira ismerte. Ez eszmék között mindenesetre a legmeglepőbb volt az, mikor kifejtette, hogy az evangéliumok íróinak semmi sem volt kevésbé szándékukban, mint hogy a názárethi «ifjú mestert)) — így jelzi Renan a Krisztust — fessék; erre sem nemzeti műveltségükben, sem szokásaikban példa, sem a körülményekben ösztönző motívum nem volt; de igenis — volt elég ok arra, hogy a mit a lelkesedett közhit Jézusban, mint Messiásban látott, keretbe foglaljak és megörökítsék (104. 1.). Az a mit tehát a kritika megtámadott nem is a vallás tárgya s a személyiség, melyet szétmállasztott a hivők imadottja soha sem volt. «A hitbeli Krisztus szellemi valóság s a sziv mélyébe, hol honol, sem az értelem elemező bonczkése nem ér, sem a kritika fegyvere el nem hat » Az evangéliumok előállásának viszonyai folytán még csak a reményről is le kell mondanunk, hogy Jézus személyének tudományos objectiv történelmi igazságú képét valaha megalkothassuk; de hiszen nem históriai dolgok tudása az, a mi üdvünkre szükséges, hanem ama szellem ismerete, melynek Jézus volt első megindítója. E szellemet pedig elég világosan felismerhetni az uj-szövetség irataiból. Az