Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-08-09 / 32. szám

mit tevés kívánása arra enged következtetni, hogy e kérdésre is, mint sok egyébre nézve felfogása ez: «minek cselekedjünk olyan dolgot, mely hasznára volna ugyan a községnek, de fáradságára vagyon a testnek !» A Krisztusnak, következőleg az ő hű szolgáinak is álláspontja ez: «Azért küldött engem (az Úr), hogy a szegényeknek az evangéliumot hirdessem, hogy meggyógyítsam a töredelmes szívűeket, hogy a (bűn által bezárt) foglyoknak szabadulást hirdessek, és a (lelki) vakok szemeinek megnyílásokat és a megromlottakat szabadon bocsássam; hogy hirdessem az Úrnak kedves esztendejét)) ; (Lukács IV : 18. 19.) és e munka végzésében elvünk ez: «Az én életem is nekem nem drága, (annyival kevésbbé vasárnapi ebédem és délutáni álmom !) csak elvégezhessem a szolgálatot, melyet vettem a Úr Jézustól.)) (Csel. XX: 24) Hát az miféle pápista papos hiú dicsőségre s külső fényre vágyó gondolat, mely a tisztséget viselő pap oldalára megkülönböztető jelet, bizonyára kék és piros övet, s gallérjára arany-csíkot vagy fénylő csillagokat akar rakatni? És micsoda horribilis indokolással ? ! «Aki ezt nem kívánja, nem ismeri az emberi természetet és igényeket és nincs benne magasabbra törekvés !» Dicsekszünk vele, hogy ismerjük mi is valamennyire az emberi természetet, de mi az evangéliumból úgy ismertük meg azt, hogy annak ilyenféle vágyai s olyanféle törekvései, melyek czikkiró úrban találtak apostolukra, a megromlott természetből, az ó-emberből fakadnak. A Krisztus szerinti ember nem vágyója a hiú dicsőségnek, utálja a (déleknek kevélységét)), hanem mestere példájára alázatos. Nem ! Nem szabad nekünk soha annak, a mi titkos bűnként fészkel szívünkben: az evang. igehirdetésben való restségnek, a gyülekezet irányában való önzetlen szeretet hiányának, a hívők lelki üdve iránt való közönyösségnek, a munkától való idegenkedésnek s hiú nagyra-vágyásnak, apostolaivá szegődnünk, s nem szabad soha megengedni, hogy kötelességeink elhanyagolásából valaha erényt kovácsoljunk ; nem szabad soha szavunkat arra használnunk fel, hogy annak tekintélyével diadalra juttassuk ama «más» evangéliumot, a testnek evangéliumát, a lélek evangéliuma felett ! Mondjon bár ezért a felfogásért Hetesy úr ((félreismert genienek», (a mi ugyan nem vagyok, mert genie nem levén, félre sem ismertethetem !) de mondjon akár bolondnak is, én a Krisztus evangéliumára és szívemre teszem kezemet, ezek helybenhagyása elegendő erőt ad arra, hogy ama megtisztelő czímeket nyugodt lélekkel viseljem, mint egykor Pál, ki dicsekedését találta az i lynemű «bolondozásban.» Hamar Andor, mint e Lapok id. szerkesztője. TÁFiC A. A bábák keresztelése és a baranyai ev. ref. egyházak.*) Az 1742-dik év annyiban is szomorú emlékű a prot. egyhazakra és prédikátorokra nézve, a mennyiben szeptember 15-én a Helytartótanács a királyné nevében a megyékhez és királyi városokhoz egy fenyegetésekkel teljes rendeletet bocsátolt, mely ezt dörgi : «miután *) Mutatvány szerzőnek: «A iunamelléki ref. egyházkerületre s egyes egyházaira vonatkozó adatok 1626 —1756.$ cz. művéből. a Prédikátorok Magyarországon, különösen pedig a pécsi egyházmegyében nem engedik keresztelni a bábákat, s e miatt számtalan gyermek kereszteletlenül halván meg, örök kárhozatba esik : O királyi Fönsége az annyi lélek üdvösségét veszélyeztető dolognak elejét kívánván venni, a megyéknek és királyi városoknak szigorúan meghagyja, hogy az akadékoskodó prédikátorokat a katholikusok és nem katholikusoknál az egész keresztyén világban, különösen pedig Magyarországon emlékezetet haladó időkről szokásban és gyakorlatban levő bába-keresstelés megengedésére még erőhatalommal is kényszerítsék, s az ellenszegülőket a legszigorúbban fenyítsék.)) E rendelet kibocsátására alkalmat szolgáltatott a pécsi püspök Berényi Zsigmond, ki a mint püspöki székébe lépett, mindenképen azon volt, hogy egyházainknak, különösen a Tolnában és Baranyában levőknek, mely megyéknek egyszersmind főispánja is volt, veszedelmet szerezzen, s a melyeket a közelebbi években a legkikeresettebb módon háborgatott. A jelen évnyarán pedig sorba látogatta őket, személyesen is keresve az utat és módot, hogy miként árthasson nekik. A vizitatio alkalmával bement templomaikba, s prédikátoraiktól töviről-hegyire megtudakozta : «mennyi a hallgatók száma? mi a papi fizetés pénzben és gabonában? mikor épült a templom? miféle szent edények vannak ? miként szolgáltatja ki a prédikátor a sákramentomokat és miként vélekedik azokról ? Szükség esetében miért nem engedi meg a bábáknak a keresztelést ?» A szent edényeket előhozatván, figyelmesen megnézegette, s a neki tetszőket magahoz vette ; a keresztelés kérdésénél pedig hosszasabban időzvén, elmondá, hogy a mi prédikátoraink sok keresztelés nélkül meghalt gyermeknek elkárhozását okozzák; de ő térden állva fogja kérni a királynét, s mindaddig nem nyugszik, míg ki nem nyeri tőle, hogy királyi tekintélyévé! és hatalmával ezen istentelen akadékoskodásnak gátot vet. És csakugyan bevádolta a keresztelésnek általa kifogásolt meg nem engedése miatt a ref. prédikátorokat a Helytartótanácsnál; a Simontornyán julius 24. és 25-én tartott megyei közgyűlésen pedig ünnepélyesen kijelentette, hogy ő Tolna- és Baranyamegyében egyátalában nem tűr eretnekeket, és rajta lesz, hogy végkép kipusztítsa őket. S amint mondta, aként cselekedett. Sorba foglalta és rombolta a templomokat, elűzte a prédikátorokat, s térítési buzgalma még a haldoklókat sem kímélte, mint ez mutatja Székely Mihály kapitány esete. Ez halálos betegségbe esvén, a Simontornyai várból a városban levő házához vitette magát. Midőn már az utolsó percekben volt, s alig lélekzett: a lentebb jelzett megyei gyűlés alkalmával épen jelenlevő püspök a haldokló emberhez ment, s mindenképen igyekezett eddig vallott hitét vele megtagadtatni ; de hasztalan volt minden kísérlet: az halaiig ragaszkodott ahhoz. A Simontornyai prédikátor, midőn holt tetemei fölött prédikált, meg is dicsérte a hitben állhatatosságáért, de veszedelmére, mert az októberben tartott közgyűlés alkalmával megtudván azt a püspök, börtönbe hurcoltatta érte, melyből csak nagy nehezen és hosszabb idő multával szabadult meg. A különféleképen s irgalom nélkül sanyargatott baranyai egyházak nyögtek és sohajtoztak; majd pedig Mária-Magdolna innepéty mely julius 22-én esik, Veszprémi Törsök János prédikátor, az eláradt bajok orvoslását keresendő, nehany karancsi paraszttal elindult, hogy Kenessei Istvánt megtalálja, s útközben meghallván, hogy az jelenleg Bécsben van, egyenesen oda ment. Ott vallásügyi ágensünknek Szilagyi Sámuelnek a baranyai egyházak keserves állapotát elősorolván : ettől azon