Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-19 / 29. szám

legalább tudományos fegyverekkel nem reméli, hogy megértethesse az Istennek teljes mivoltát, s akik szin­tén beszélnek a világ «ősokáról» «alapállag»-áról, tehát valószínű, hogy dr. Prohászka útmutatása mellett annyira májd csak belátnak : az ősök—Isten. Valószínű, hogy ezért «kivánja» Istent ő is ősoknak tekinteni. Mert lehetetlennek tartom, hogy dr. Prohászka, mint theol. tanár ne ismerné az Istent másképen is és ne tudná, hogy az Isten élet, még pedig a legtökéle­tesebb élet, aki, hogy hogyan teremtette a világot, s hogyan kezdte meg a mozgatást, azt bizony mi nem igen tudjuk, de aki a mi gyarló életünket ujjá tudja alakítani. Lelkében, szeretetében, kegyelmében oly erő­ket, oly tényezőket ád, melyek által lelki életünk min­den irányban fenséges és semmi emberi eszközzel el nem érhető fejlődésnek indul. Miért nem mutatja hát meg dr. Prohászka ezt az Istent, akinek az idők kez­dete előtti vagy a világot megkezdő dolgairól csak sej­telmeink lehetnek, de a ki mindenki által, még a ter­mészettudósok által is, minden nap, minden órában közvetlenül, nem végig menve ezer millió tárgyon meg­található ? Dr. Prohászka bizonyára azt feleli erre, az ilyen Isten a ((kinyilatkoztatás)) (ezt a szót a szerző használja s én iránta való udvariasságból, bár a rövidebb «kijelen­tés»-t jobban szeretem, használom az ő hosszabb terminus technicusát) Istene s Istent igy megismerni a hit által, vagy a sziv által lehet, de nem az ész által vagy tudomány által, az evangelíum alapján s nem a természettudomá­nyokból érvelve. Annyi bizonyos, hogy az «Isten és a világ» című műben kifejtett egész érvelése, az érvelés­ben nyilatkozó gondolkodásmód nekem a fentebbi fe­leletet adja. Hogy e felelet helytelen voltáról szerzőt is, meg az olvasókat is meggyőzzem, illetőleg hogy a mű nevezetes hiányait, mindig rámutatva különösen a részletekben mutatkozó több jeles tulajdonságára feltün­tessem, két nagy részre osztom — a bevezető első fejezettől most már eltekintve — dr. Prohászka munkáját. Az első részbe foglalom a mű 2. és 3. fejezetét. Ezek közül az elsőben (2. §.) a cosmologiai argumen­tumot mutatja be szerző különböző alakjaiban (9—95. 1.) a másodikban (96—147. lap) (3. §.) a teleologiai érv­vel igyekszik meggyőzni az olvasókat arról, hogy az ősök célratörekvést adott mindenbe. Szerző fejtegeté­seivel szemben igyekezni fogok kimutatni egyfelől azt, hogy sem a cosmologiai, sem a teleologiai érv absolut bizonyító erővel nem bír, Isten megismerésére nem vezet, másfelől pedig azt, hogy az Isten létezését bizo­nyitó argumentumok közül mindeniknek, tehát a szerző által tárgyaltakon kivül az ontologiainak, melyet dr. Pro­hászka ((határozottan téves»-nek nyilvánít (62. lap) a morális argumentumnak, melyet nem tart eléggé tudo­mányosnak (3. 1.) a históriai argumentumnak is, melyet fel sem említ, sőt ama philosophemák mindenikének is, melyek Isten helyébe valami mást tesznek, meg van psychologiai nagy jelentősége az Istenről való bizonyos­ság tekintetében. A második nagy részbe foglalom szerző művének 4. 5. 6. és 7. §-át. A 4. §-ban (148 —157. 1.) szól szerző az ősnemzésről, az 5. §-ban (158—188. 1.) szól a leszárma­zás problémájáról a 6. §-ban (189—231. 1.) a darvinis­musról s végül a 7. §. (232—241. 1.) címe: Az Isten kor­mányozza a világot. Az utolsó négy fejezetet ismertetve igyekezni fogok feltüntetni, mint kellett volna szerző különben sok tekintetben helyes fejtegetéseit az életről kiegészí­tenie, hogy kellett volna a természeti világból nyerhető életfogalomból az Istennek, mint legtökéletesebb élet­nek fogalmát bemutatnia, hogy kellett volna a mai természettudományi műveltség aprólékos hibái mellett ennek főbajára rámutatnia, s hogy lehetett volna az evolutionisticus theoria magasabb értelemben vétele által nemcsak a természeti világban levő életről, ez életnek tényezőiről, s a szerves lények fejlődéséről, de az Istenről is a természettudományi gondolkodás igaz magvának megfelelő tételeket felállítani, s igy az igazi, valóságon épülő természettudományi gondolkodásnak minden irányban diadalt szereznie. (Folyt, köv.; Dr. Szabó Aladár. BELFOLD. Püspöki látogatás a kecskeméti egyház­megyében. Látogatásait végezve este 8 óra után indult tovább elbúcsúzva az egyház elöljáróságától és a lelkész beteg nejétől, hogy még a közel levő Tisza-Vezsenybe men­jen, hova az eddig folyvást kiséretében volt esperes ur még délután előre ment, hogy püspökét otthonában várja s fogadhassa. Már egészen besötétedett, mikor a vezsenyi határra ért püspök ur és kísérete, hol a díszes diadal kapu alatt fogadta a vezsenyi községi elöljáróság, élén Bogdanovics Ignácz községi jegvzővel, ki szíves szeretettel üdvözölte a közéjök érkező főpásztort. Az üdvözlés és bemutatások után megindult a 24 főnyi bandérium által vezetett menet s kilencz óra volt, mikor a késő idő daczára összegyülekezett sokaság riadó éljen­zése közt megérkezett a t.-vezsenyi paplak elé, hol Ád ám Kálmán esperes-lelkész a presbyteriummal várta, szívében a szeretet melegével s ajakán a szív teljessé­géből fakadt «Isten hozott»-tal fogadva. A meleghangú üdvözlet és arra adott hasonló válasz után a sokaság szétoszlott s püspök ur is betért az egyszerű paplakba hogy mint annak szívesen, nagyon szívesen látott ven­dége kipihenje a mai napnak nehéz fáradalmait. 28-án reggel már az isteni tisztelet megkezdése előtt megnépesedett a szerény paplak a környékből be­sereglett úri emberrel ugy az egyházi, mint a világi rendből. Ott voltak Hajdú Sándor Jász-Nagykún-Szol­nokmegye alispánja, Hajdú József főszolgabíró és Busa Ákos szolgabiró, Markbreit Sándor várkonyi földbirto­kos, az egyházmegye részéről Antos János egyházme­gyei gondnok, Ádám László tanácsbiró, Somogyi József egyházmegyei világi jegyző, Antos István n.-abonyi pres­byter, a lelkészi karból Szánthó Elek abonyi, Miskolczy József t.-várkonyi, Miskolczy Dénes sz.-m.-kátai, Molnár Gyula tószegi, Szekér Sándor jász-kara-jenői és Pap Károly Rákóczy-falvai lelkészek és még számos intel­ligens úri ember. Midőn 9 órakor megkondultak a harangok a csi­nos tiszta templom már zsúfolva volt ünneplő közön­séggel, mely áhítattal várta püspökét, hogy annak ihletett ajkairól hallgassa az életnek beszédét. A gyülekezet éne­kének elhangzása után püspök ur a virágokkal diszitett urasztalához lépett, melyet mint egy szép koszorú, 18 fehérbe öltözött leány vett körül, s elmondá a gyü­lekezet lelki szükségeihez alkalmazott s találó szent Írás­beli idézetekben gazdag beszédét, melyben a hívek er­kölcsi életének mind tény-, mind árnyoldalait nyíltan feltárta, s míg amazokért megdicsérte a gyülekezetet, addig az utóbbiakat kíméletlenül ostorozta.

Next

/
Thumbnails
Contents