Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-07-05 / 27. szám

TÁRCA. LXXVII. zsoltár. Az Istenhez az én szómat Emelém kiáltásomat; Hogy felkiálték hozzá, Siralmam m e g h a 11 ga t á. Mindennemű szükségemben Reménységem csak ő nekem; Bármikor, ha bú emészt, Tőle nyerek enyhülést. Lelkem gyötré nagy fájdalom És nem akadt vigasztalóm, Ha emlitém szent nevét, Még inkább megrettenék, Minél tovább elméikedém Igazságán, Ítéletén : Keservem annál nagyobb Lőn, hogy oly bűnös vagyok! Szobáin bezárva, éberen Töltém zokogva éjjelem, Még a szó is elhagyott, Voltam bús élőhalott. Hazám dicső történetét Eszembe véve csüggedék ; A letűnt századok Emléke fájt, kinozott. Majd régi vidám dalaim Zsongtak bús szivem húrjain, De elalélt lelkemet Ez sem vidította meg; A gyönge, gyarló értelem Busul, gyötrődik végtelen, Honnét e mély fájdalom S igy zendült meg bús dalom : «Az úr megvonta jobb kezét, Sötét felhőbe rejtezék; Fényes arczán bús szemem Vigadozva nem pihen. Zokogva bármint hívom, ím Flozzá nem hatnak jajaim, Mig bosszú villámai Nem szűnnek meg sújtani. Hol a végetlen irgalom, Melylyel vezérle hajdanon ; Addig ront-e e harag, Mig csontim szétomlanak? Ugy van, hiába, vége már, Reám pusztulás kínja vár; Vesztemet tökélte el, Nem szán, nem int, nem felel.» De átgondolván műveit, S mit őseinkkel végbevitt, A dicső nagy tetteket, Balsorsban győzelmeket: Ámulva kezdém érteni Minő felséges, isteni Minden, mit az Űr mivel S föllélekzett a kebel : «Felség, hatalmas ős erő, Ki volna balga, vakmerő Kételkedni, bármi nagy, A legfőbb Úr hogy te vagy? Minden te mived szép tökély, Melynek határa, titka mély; A mindenség sarkait Tartják védő karjaid. Erős, mindenható kezed Kimenté kedvelt népedet; E hon drága nemzetét Gondjaid védelmezék. Tenger mélységes mély öle Szavadra simult kétfele És háborgó bősz dühét Intésed oszlatta szét.» El hát, emésztő gyötrelem, Az Úr kegyelme van velem; Nyájas arczczal íme int: Gondviselőm lesz megint. Veszélytől már nem tartok én, Járnék bár erdő rejtekén ; Szirtek és ösvény felett O oltalmaz, áld, vezet. Az Istenhez az én szómat Emelém kiáltásomat; Hogy felkiálték hozzá, Siralmam m egha11 gatá. Mindennemű szükségemben Reménységem csak ő nekem; Bármikor, ha bú emészt, Tőle nyerek enyhülést. Varga Bálint, KÖNYVISMERTETÉS. Lónyay Jánosné Napló töredékeiből.1

) Életem jelmondatairól. Többször volt életemben oly időszak, mikor a türelmet és béketűrést választottam vezércsillagomnak, miután nehéz sorsom nagy béketűrést kivánt és ezen erények támasza nélkül összeroskadtam volna a tehernek súlya alatt! De később beláttam azt, hogy a nyugalmas időkben ezen erény könnyen gyenge engedékenységgé fajúi és ártalomra szolgál. Nem jó, ha környezetünket túlságos elnézéssel és türelmes engedékenységgel igen elszoktatjuk, soha magunk javát, magunk érdekét tekintetbe nem veszszük ; ez csak önzésüket fejleszti, növeli, nekik is ártalmukra szolgál és saját életünket is igen megnehezíti. A túlságos elnézés és félénk engedékenység bennünket gyakran igen kellemetlen helyzetbe sodor, holott kis küzdelemmel, szelid ellentállással, sok életnehézséget és bajt el lehet kerülni. A túlságos, elnézés, félénk engedékenység távo/ áll a türelmes, vallásos megadástól és béketűréstől, *) A i Töredékek* múltkor ismertetett II. kötetéből, me'y a napokban hagyta el a sajtót és i írtért kapható Budapesten Reiner Imrénél (Kazinczy-utcza 2-ik szám).