Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-06-21 / 25. szám

országot I. István a pápai szék hatalma alá vette.» Pray «Annal.» II. k. 237. 1.). 1234-ben ugyancsak ezen pápa II. Andrást és hazánkat interdictum alá vetette, de Róbert esztergomi érsek ((teljes erejével ellenállott, hogy a pápa ezen akaratja valahol az országban kihirdetődjön.w (Buday Per. «Po!g. Lex.» III. k. 180. 1.). 1291-ben Kun László megölettetése után VI. Miklós pápa azt irja János oesinai püspökhöz, hogy Magyarország sokféle jogon az apostoli szent székhez tartozik. ('.(Cum itaque regnum ipsum ad apostolicam sedem multipliciter pertinere noscatur.» Pray II. 360. 1.). 1301-ben pedig VIII. Bonifacius már egész szemtelenül Magyarország urának tartja magát, azt írván Miklós ostiai püspöknek : «Nem akarjuk előtted eltitkolni vagy kétségbe hozni, hogy az említett Magyarországot minden jogával és hatalmával együtt a szentséges római anyaszentegyháznak ajándékozta annak első keresztyén királya Sz. István». (Lásd Timon Sám. «Imago antiqua et nova Hung.» stb. czimű műve 397. I.). Ugyan e pápáról tudjuk, hogy a midőn a nemzet Venczelt választotta királylyá, ő ennek ellenében Róbert Károlyt koronáztatta meg, s midőn így meghasonlást idézett elő nemzetünknél, mind a két ellenkirólyt maga elé idéztette. És midőn őseink nem voltak hajlandók az ő hívatlan beavatkozását elfogadni hazánk ügyeire nézve, sőt az ő akarata ellenére Venczelt Ilmár János kalocsai érsek által Budán királylyá koronázták, a dühös pápa megátkozta Venczelt s a vele tartó hazánkat, «a magyar papok pedig hasonló átkot csaptak a szt. atya fejéhez.» (Lásd «Chronicon Ms. ap. Bemard Linek in Annalib. Austr. Clarevallensibus» T. I. p. 538.). (Folyt. köv. ) Czékus László, ev. lelkész. KÖNYVISMERTETÉS. Előmunkálatok a magyarországi ref01 málus egyház megújítandó énekes könyvéhes. III. füzet. Kiadta Fejes István, az egyetemes énekügyi bizottság elnöke. • III. A dicséretek sorát az erdélyi énekes könyvből átírt 210-ik ének nyitja meg. Nem ismervén az eredetit, igen bajos véleményt mondanom. De veszem amint van s bírálom az eredetinek ismerete nélkül. Tagadhatatlan, egyszeri átolvasás után is foglyul ejti a szivet. Gondolatai emelkedettek, tisztultak. Első részében le van irva az égi háború, ennek megkapó részleteivel. De bár ?z ég dörög, a föld remeg, az ember áll és nem fél, mert erősen hiszi és vallja, hogy Isten kezében van élete! De ború után derül az ég! A tiszta égboltról vidám nap tekint a földre, melynek fényes arczára az van irva : Istent imádjuk munkáiban. És a teremtettség remegését öröm váltja fel. Még szebb a hasonlat átvitele, mely abban lel megoldást, Jiogy a szenvedés is zivatar, de véle Isten jót akar ! O tőle jő az áldás, ő tőle a csapás s nekünk mind ezt hálás szívvel kell fogadnunk. Vallásos tartalma megnyugtató, eszme-menete kifogástalan, átvitele a legszerencsésebb. A forma, a nyelv teljesen illő a fenséges tartalomhoz, meg a gyönyörű gondolatok ahoz illő nyelven, előadásban szólalnak meg. De a mi már azt illeti : vájjon a választott dallam méretei feltalálhatók-e kifogástalanul e különben szép tartalmú dicséretben : sajnálattal kell kijelentenem, hogy a legtöbb sorában hibás, a nehézkességtől csak úgy döczög, melyen nem segíthetnek még tiszta remek rímei sem. Ha jól emlékszem a Gáspár olvasó könyvében én is tanultam kis növendék koromban ebből (az eredetiben) egy részletet, de felmondván, a szavakat a közepén megszaggatam, miért tanítóm meg is rovott; pedig ezt parancsolta még akkor önkéntelenül hamisítatlan nyelvérzékem, s igy vélekedem ma is, meggyőződést szerezve eddigi költészeti tanulmányaim alapján. Bárcsak meg is tanulnák már a szent lantosok, hogy a megzenésítendő zsoltárokat, dicséreteket nem elég szépen megirni, hanem szükségeltetik még azokba egyéb is, a lüktető rythmusnak tökéletes volta, a mely népdalainkban annyira meg van, s mely dalformákat kell elsajátítani, ellesni s alkalmazni énekeinkben. Mert mit ér a legszebb szöveg is, ha a zeneszerző, a dallam sajátságait értő a méreteket kifogásolja. De meg a magyar népnek mélyen lelkébe van oltva saját nemzeti rythmusa s fülét sérti minden hamis hang, a mássalhangzó torlódást meg ki nem állhatja ! A 39. dicséret pünkösdi alkalomra már eddig is több átdolgozóra talált. Itt is megmaradt az eredeti felosztásában, gondolatmenetében, sőt több helyen régi formájában is. Mély vallásosság, áhítat, buzgóság, a szent lélek csodás ereje s magasan szárnyaló költészet jellemzik az eredetit. Simítani, dallamosságra törekedni akart átdolgozó is. Helylyel-közzel szerencsés, részleteiben elfogadható; de egészében még sem kifogástalan. E két átdolgozás után a füzetben 4 eredeti éneket találunk. Az első karácsonyi kezdő ének azon gondolatot vevé alapul : ((Dicsőség a magasságos mennyekben az Istennek ! és e földön békesség és az emberekhez jóakarat!)) (Lukács ev. II. r. 14. v.) Ilyen kezdő énekre szükség van, mert ezekben szűkölködünk. De már ha nézzük a dicséretet, nem felel meg a kívánalmaknak. Alapgondolata, eszmemenete helyes ugyan, de kidolgozása gyenge, kifejezése határozatlan. (Szeretet és szabadság ő jde. Orökfényű igazság jár vele !) Világosság ! jöjjön el a te országod ! A köznapreggeli kezdő ének még gyengébb ennél is. A 35. zsoltár dallamára van átirva, de gondolatszegénységben szenved. Határozatlansága szembeszökő. A kérést nem köti egy eszméhez, hanem huzza-vonja, mignem az ének véget ér. Három sorában van ütemhiba ; pedig az egész ének 8 sorból áll. Se lélek, se buzgóság, se előkészítő hangulat nincs benne. Az efféle sorok: «Azért nevedben kezdjük el, a mit kezünk s elménk mivel!» csak szavak összetétele, melyek Istenhez nem emelik énekelni s imádkozni vágyó lelkünket! O-év utolsó délestéjén mondandó ének is van itt fölvéve megfelelő temetési dallamra. Sietek megjegyezni : ez versnek lehet jó, de éneknek a lehető legrosszabb. Más gondolatok illők egy ó-év utolsó napján elmondandó énekbe. Mert ott csak annyi van mondva nagy szavakban : Az idő száll; egy év ismét letűnt, mi siratjuk, reménynyel eltelve jobb időket kérünk. Ebben csak az idő végtelensége van feltüntetve, de nem az örök Isten, ki uralkodik a végtelen beláthatlan idő felett. Az idő bármily magasztos eszme is, nem alkothatja egy alkalmi éneknek egyedüli tárgyát, hanem csak részletét. Vékonyra van elnyújtva a gondolat. Mert ilyen: buzgóságot, vigasztalást az elmúlásban, rendületlen bizalmat a soha nem változó iránt nem adhat, nem nyújthat, mert még hangulatot sem képes kelteni. Pedig ezen alkalom az, hol a tárgyat, a gondolatot nem kell keresni, mert az önként kínálkozik. Szerin-