Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-05-31 / 22. szám

El! el! el! ell Bajtárs, menj hát, menj el! El! el! el! el! Hova Isten rendel. Mondj már búcsút bajtársidnak. Téged égi karok hívnak ! Ki bajnokok harcát Vitézül küzdéd át, Isten hozzád ! ír. Mátyás király halálára. Ez éneket dallamával együtt Trencsén vidékéről származó, XVIII-ik századbeli kéziratban találtam, mely csupa temetési szertartásos énekeket és antiphonákat tartalmaz. Ez ének a gyűjteményben «.Ín exequiis regis» cím alatt fordul elő, s azon énekek között foglal helyet, melyek a gyűjteményhez függelékképen vannak csatolva ily cím alatt: «némely ősrégi áriák, amennyiben helyreállíthatok valának.» Ez kétségtelen bizonyítéka annak, hogy ez ének már a mult században «ősrégi»~nek tartatott. Ebből, valamint- az ének alapgondolatából, a benne ecsetelt állapotoknak és kifejezésre juttatott közhangulatnak a történelmi eseményekkel való egybevetéséből következtetem, hogy az e dalban oly keresetlen őszinteséggel megsiratott «magyar király» nem lehet más, mint a felföld által is rajongásig szeretett Mátyás király, a ki őket az általuk annyira sínlett és utált idegen kényuralom jármától megszabaditá. Mintegy templomi visszhangja ez ének ama, a nagy király halálakor a nép száján termett példabeszédnek : cuneghalt Mátyás király, oda az igazság!» • Hazánknak szép ékessége, Országunk édes atyja, Sírba kell hát tennünk végre, Mint a gyászos hír mondja ? A ki igaz volt, ha itélt, Szánva sujtá a bűnös félt: Az most íme! holtra válva, Koporsóba már leszálla! Békességnek szószólója, Hazánknak dísze, üdve. Ki mint madár fészkét óvja, Idegent itt nem tűre. Jaj már sírba hanyatlottal, Sírva állunk koporsódnál. Hegyek, völgyek jajgassatok, Könnyeket harmatozzatok ! Nyomorultak reménysége, Hazánk fényes csillagja! Ki népével együtt érze, Hogy rabláncát megoldja : Jaj' elesett! Bús magyarok ! Most hát sirván zokogjatok ; Mert ki rólunk viselt gondot, Az már nekünk búcsút mondott ! Isten ! kinek sújtó karja Fekszik bűnös népeden. De ha megtér a jó útra, Vigasztalod édesen; Bennünket is most segélj meg, Jó királyt adj magyar népnek, Ki járna te utaidon, Hogy boldogul éljen e hon ! M.-Berény. Ifj. Jeszenszky Károly. Nesztek antí-anthropomorphisták! Ezt kölkedi Nagy Ignácz irja, mikor Jókaiból citál ellenünk. Ezzel a két szóval akar lefustélyozni. De hogy is mondja a nóta: En a kakasom nem hagyhatom ! Nem én! Pedig ugyancsak bántják ! Nagy Ignácz egy régi, régi doronggal, dr. Aristophanes pedig — mint dukál a nagy görög komédia iróhoz — kedélyes élezek csipkedő nyilaival. Azt régen tudom Kölked érdemes papjáról, hogy pompásan tud anekdotizálni, s egy ügyes anekdota mindig kész fegyver és argumentum a fejében. De ennek két éle van. Mikor cikkét olvastam, nekem is eszembe jutott egy. Már csak ide jegyzem. Szép damaskusi fringiája volt a nemes embernek, melyet valamelyik őse vett el a pogány töröktől. Nagy dicsekvés tárgya volt, de azért — mint Petőfi irja — mégis megétette a rozsdával. Kiveti egyszer nagy büszkén a cigány elé ezt a nemes ereklyét: Tudod-e te cigány, micsoda ez!? s előre készül a csuda hősiesség elmondásához. A cigány végig nézi vagy kétszer, s azután azt mondja: Hát nemzetes uram, ez — ócska vas. Hát bizony — mi tűrés, tagadás — ilyen ócskanézet az is, melylyel a szellemes anekdotizáló az énekrevisió szekerét megakarja állítani. Túl vagyunk már azon, s jelenleg nem az a kérdés: csináljuk-e vagy nem? hanem az, hogy miképen csináljuk? A szépen fejlődő reformmunkát megakasztani nem lehet többé sem koszorús íróktól és nagy férfiaktól vett idézetekkel, sem sarcastikus anekdotákkal, de még csak olyan sértő kifejezésekkel sem, minők cikkének eme passusában foglaltatnak. «Azok a versemények, melyeket irogatni próbálgatnak a mostani éneklő mesterek, csak nádi veréb csiripolás a mostani énekek erős mennydörgéséhez képest.» Itt akaratlanul a Tmolus-hegyi dalversenyre gondoltam. Azt hiszem, járatos Nagy Ignácz nemcsak Jókai regényeiben, hanem az ó-kori mythologiában is. És így tudni fogja, hogy az Apolló, a zene és dal istene, meg a kecskelábú, komikus Pán között folyt le. A műbiró a hegy ura, Tmolus volt s a koszorút — természetesen — Apollónak Ítélte. Ámde Midás is ott hallgatózott elrejtőzve, s Tmolus Ítéletét igazságtalannak tartván, dicsérte Pán dalának durva változatait, ellenben kornyikálásnak és csiripolásnak nyilvánitá Apolló kellemes dalát. Ezért kapta aztán jutalmul az ismeretes füleket. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy a Nagy Ignácz kritikája nem új, hogy már kétezer esztendővel ezelőtt találkoztak Midások, a kik jót és szépet nem voltak képesek felfedezni abban, a miben lehetne, ellenben égig magasztalták azt, a mely fogyatkozásokkal teljes. Nem lehurrogatást — a minél misem könnyebb — de buzdítást kérünk, nem újítástól félő, ósdi elvek hangoztatását, hanem haladást a korral; a múlton csak tétlen lélek mereng, a tetterős, felvilágosult szellem a jövőbe néz, azért lelkesül, annak számára épit. Valaki kezét az ekeszarvára veti és nem előre, hanem azokra néz, a melyek az ő Jiátamegett vannak, nem alkalmatos az Istennek országára. A legnagyobb elismerés illeti meg az egyetemes énekügyi bizottságot, különösen annak jelenlegi láng-