Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-05-31 / 22. szám

buzgalmú elnökét, a ki igazi kedvvel, lelkesedéssel és tevékenységgel immár az Előmunkálatok IV-ik füzetét is közrebocsátotta. Hinni kezdem, hogy ő ilyen szent odaadással az énekügy megfeneklett hajóját révpartra vezeti. Nagy Ignácz Jókai-citátumára pedig azt mondom, hogy irt a koszorús író ennél már különbeket is, többek között a Kis királyok című regényében — mint arra cikkező bizonyosan emlékezik — gyönyörűen leirja azt a jelenetet, mikor az ünnepi légátus az urvacsorai poharat a hívek között kiosztja (a kenyeret az öreg pap). Ugyan mit szólna hozzá, ha valakinek eszébe jutna ezt a passust is érvül írni ki a kálvinista cultus csudabogarainak illusztrálására ? Jókait bizony sokszor túlragadja a fantásia, a reális tények, igazságok, általán a való élet rovására. Minden persze kuruckodás, a mint Dr. Aristophanes kedélyesen mondja, a ki irgalmatlanságot lát az Isten kezeinek, lábainak és füleinek levagdálásában, s szinte talán annak örülne, ha a csuda ihlet azokat még meg is növesztené. De ne profanizáljunk! Szent borzalom fog el, ha ilyenekről irni kell. Bizony az énekmestereknek jó szellemök és izlésök megsúghatná, hogy a vastag anthropomorphismus alkalmazása által ne irányozzák erre a tárgyra a figyelmet és az esetleges kritikát! Végül pár sort kérek még a naprágyi lányok neveben és érdekében. Igen örülnek, hogy bejutottak az újságba, mert ilyen még nem történt velők, s legfőképen arra büszkék, hogy Pesten adták ki őket a nagy újságba. Azóta mindig kérdeznek Drót Aristombaleszről (Dr. Aristophanes), hogy mondjam meg : vaj ki ő és merre van hazája? mivel megakarják köszönni szépen jóakaratjár. Én aztán magamra vállaltam, hogy majd megkerestetem, s tudtul adom neki, a mit kívánnak: i-ször hogy ők tudják hol van Kőrös (itt Gömörben is van egy), de Babylonia felől kevéssé vannak tájékozva, 2-szor hogy bíz ők azt se tudják van-e Kufstein, annálkevésbé, hogy az a babyloni vizek mellett épült volna, 3-szor hogy biz ők nem izraeliták és a naprágyi templom dombját sohse nézték a Sión hegyének, 4-szer még csak nem is gondolnak a németre, oláhra és ráczra, mikor a káldeusok, filiszteusok és jebuzeusokról énekelnek, legfölebb Kökény József jut eszökbe, a kit itt magas voltáért filiszteusnak hívnak, meg Ungár Jakab, a kit apjok gyakran illet ezzel a szidalommal s a jebuzeusodat ! Hát édes dr. Aristophanes uram, ilyen ami népünk előtt az a zsidó vonatkozású symbolismus ! Ismeretlen, s már nem is létező helyekről — félreértés kikerülése végett — tanácsos vagy egyáltalában említést se tenni, vagy ismerősökkel cserélni fel. A dalokban nagy szerepet játszik a topografia. Lám dr. Aristophanes is igen jól tudja, hogy az ő szülőföldjén igy dalolnak egy nótát : A gerjeni kukoricza de sárga, Abban történt Kocza Jóska halála stb. Hát miért nem a naprágyi kukoriczáról dalolják azt, pedig szintén belevágna a rigmusba ? Mert ezt Gerjenbe készítették, a 137-ik zsoltárt pedig a babyloni vizeknél, de kettőt teszek egy ellen, hogy mire Gerjenből Naprágyba eljutna az az emiitett nóta, már akkor valahol a környékbeli kukoriczásban történnék meg az a borzasztó eset egy Kocza Józsihoz hasonló, itt ismeretes csavargóval. Ézért nem tartom én komikusnak az átdolgozandó zsoltárokba is bevinni — okkal-móddal — a nemzeti reminiscentiákat. Naprágy. S. Szabó József. KÖNYVISMERTETÉS. A „Protestáns Szemle1

1

ll-ik füzete. Általános, még inkább speciális hazai protestáns egyházunk fejlődése ; társadalmi, politikai és főkép kultúrtörténeti tényezőkként hatott belső viszonyai még mindig sok kincset rejtenek méhükben, miket kiaknázni, mikkel okulást nyújtani: felér a legmagasztosb kötelességgel. S a folyóirat, mely a kishitűség és indolencia minden akadályaival számolva e kötelmet teljesiti: méltán megérdemli az osztatlan érdeklődést, mi egyes füzeteit nyomon kiséri mindenütt. Jövőjének is ez a legszebb záloga. Ily érdeklődés kiséri a remek titkári jelentésben «édes mindnyájunk gondja növelte mustármag»-nak nevezett Szemlét. Ám a bányász is együtt találja a nemes ércet az iszamós röggel. Kikeresni, elválasztani: gond és művészet. Amaz mindig is jellege a Szemle cikkeinek; sokban felragyog emez is. A jelzett füzetet «Kermann Dániel élete 1663 —1740.)) nyitja meg. Nagyobb tanulmány első része. A nagy emlékű pozsonyi szuperintendens életének csak első huszonöt évét rajzolja : meleg érdeklődéssel a személy, lelkesedéssel az általa szolgált eszme iránt. A cikk nyújtotta kép gyászos epizódja ama kornak, melyben a katholikus egyház tomboló reakcióját, diadalittas klérusának irgalmat nem ismerő gőgjét: társadalmi és politikai téren egyaránt nyomor és pusztulás jelölte meg. Bujdosó tudósok, vérig zaklatott hivő sereg, halálra üldözött lelkipásztorok alakjai villannak meg a szomorú képben. De hamar el is mosódva sülyednek vissza a háborgó kaoszba, miből csak nagyjaink glóriája ragyog ki vakító sugárral. Kermann Dániel jelleme még nem domborul ki a képből. Inkább passzív mártir : a reakció borzalmainak, ingatag elöljárók kislelkűségének áldozata. Golgothára itélt szenvedő, ki biztat, mert remél, de keveset cselekszik. Később sem tartozott az alkotó nagyságok közé, «Eruditio solida, vigilantia in oíFtcio, auctoritas in dicendo ; sobrietas et vita modesta: superintendentem dignissimum fecere», mondja róla Rezik. Ám férfikora delén, a rózsahegyi zsinattal kezdődik aktiv szerepe, s nyilatkozik meg bajokban edzett, szenvedésekben kipróbált, atyjától örökölt energiája. Gyászbeszédei, főkép a pietizmus ellen irt s vallása iránt törhetetlen hűségről tanúskodó híres levelei is ez időszak szülöttei. De ne előzzük meg a tanulmány folytatását! Az életrajznak dicséretes oldala a pontos, lelkiismeretes adatgyűjtés, s az egyháztörténeti vonatkozások sugallta szép reflexiók egész sorozata. De vannak fogyatkozásai is. A két Kermann — apa és fia — élete majd a felismerhetetlenségig összeszövődik, majd meg a dolog természeténél fogva még egybetartozó részletei annyira szétválasztvák, hogy a magvas szép reflexiók sem kapcsolhatják együvé. Á történeti háttér pedig inkább a hajszálnyi pontosságra törekvő arcképfestő au fond-ja, mint a pragmatikus történetíróé. Ez s a legaprólékosabb adatokban is feltűnő pedáns kronológiai egymásutánságra törekvés teszi vontatottá, néhol szárazzá a történeti kútfőnek kitűnő cikket és halványítja meg az életrajz amúgy sem eléggé üde színeit. Eme — valószinűleg a jelzett huszonöt év természetes tartalmatlanságában rejlő — fogyatkozások dacára is tanulságos cikk elég világos felhívás ama kor buvárlására, melynek misztikumát az ultramontán Janssenismus — nálunk Frakciói és epigon-