Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-05-10 / 19. szám

Baksay László sámodi reform, lelkész, Baksay Sándor testvéröcscse, született 1836-ban olyan családból, melynek tagjai több mint kétszáz esztendő óta, kivétel nélkül mind az Isten szolgálatában állottak, s igy már bölcsőjében mintegy eljegyezve volt a lelkészi pályára, melyre az ő talentumának és kitartásának az isteni kegyelem és tanárainak jó akaratú figyelme könnyítette meg az utat. Hat évi káplánkodás után a sámodi egyház választotta lelkészeid, hol haláláig működött. Eszes, gondolkozó fő, megnyerő külsővel, minden izében modern, finom műveltségű, ki a jobb köröket nem csak kereste, de finom modoráért azoknak szívesen látott vendége is volt sokáig. Alaposan képzett, sokat olvasott theologus volt, ki nem csak az egyházi lapokban, hanem a szorosabb értelemben vett tudományos theologiai szakközlönyökben — pl. a Prot. Tudományos Szemlében — figyelmet keltett dolgozatokkal lépett föl. Eleven, sanguinicus temperatuma, szép nyelv ismeretei mellett, a francia theol. irodalomhoz vonzotta különösen, melyet elejétől íogva halálig szorgalmas figyelemmel kisért, a minek eredményeül e becses Lapok hasábjain annyi szép ismertető czikkeit köszönhetjük. Nyelvezetében is a francia könnyűség, báj és elevenség ölelkezett a komoly ismerettel, s az eszmék gazdagságával. Az annak idején élénk feltűnést keltett «Ormánysági» álnevű vezérczikknek is ő volt a szerzője. Nem volt oly egyházi, vagy theologiai kérdés, melyet figyelem nélkül hagyott volna; ő sohasem akart félig valamit; eszméi merészek, ujak, szokatlanok voltak. A lassú haladásnak nem volt barátja; ő haladni, haladni akart; nem lassan, hanem a gőz szárnyain, mint a francia. Akadályoktól nem félt, gátat nem ismert, bátor volt egész a merészségig, de tere hiányzott. Mint kezdő pap szép jövőnek nézett elébe. Az egyházmegye bizalma előbb aljegyzőségre, később tanácsbiróságra emelte. Egy bátor — egész a meggondolatlanságig bátor — tette azonban (egy kath. illetőségű gyermeknek nem a maga egyházában, az illetékes lelkész ellenére való megkeresztelése) sok kellemetlenséget szerzett nekie, s az új választásnál elfordult tőle a bizalom. Ez a körülmény azonban tevékenységét, s a közügyek iránt való érdeklődését nem csökkentette. Minden jó ügy lelkes és figyelemmel hallgatott szószólóra talált benne. Kiváló szónok volt, ki meg tudta ragadni és lekötni a hallgatók figyelmét. Hevével gyújtott, szellemessége magával ragadott. De a — sokszor irányzott és nem irányuló — közvélemény elpártolt tőle. Hite, bizalma az emberekben megcsalta, s a különben rendezett viszonyok közt élt férfiút anyagi zavarokba sodorta, a melyekkel szembeszállt férfiasan; s mert nem panaszolt, nem jajgatott, mert a maga sebeit nem vitte a nyilvánosság piaczára, mert fennhordta önérzetes fejét, s nem koldult irgalmat: az askálódó világ nem átallotta őt, a szenvedőt Ítélni el. Keresztjei voltak, súlyos keresztjei, viselte békén önmaga. S mint a kagyló, szenvedései közben termelte legértékesebb gyöngyeit. A világ nem tudja, nem is tudhatja, mennyi szenvedést rejthet el az arcz egy tetsző mosolya; nem tudja, minő harczot vívott az élettel az, a ki soha gyáván nem panaszkodott, hanem mint férfiú küzdött a halálig. Kiváló lelkipásztor, népének atyja, barátja, tanácsadója volt. A kis falu, melynek lelkésze volt, egy kis vár a sivatagban, hol a koldus szegénység és a korcsma ismeretlen volt. Egyházi épületei már a távolból feltűnők. Saját elvei szerint átalakított temploma, szép paplaka, s a semmiből épített elemi iskolája ízlésének, mint tevékenységének maradandó emlékjelei. Híveinek szeretete, ellenkezőleg mint rendesen történni szokott, az esztendők folyásával arányban nevekedett erősbödött iránta. Nagy megpróbáltatásai között ez a szeretet adott lelket és erőt ennek a léleknek, míg a földön volt, s adott megható kifejezést fájdalmas búcsújának, midőn az a lélek elköltözött. Gyermekeit — leánya Margit, Kudar lelkész neje, fia László kir. t. hivatalnok és Árpád debreczeni hittanhallgató — rajongásig szerette, kitűnő nevelésben részesítette. Özvegyet hagyott hátra, kinek azonban — fájdalom ! — kedélye régen elborult. Egyenes szókimondása, kivált a hivatalos körökben, számos ellenséget szerzett neki; de a kik előtt megnyilatkozott ez a mély érzésű lélek, ez a nemes idealista, sohase fordulhattak el tőle. A társas köröknek szikrázó szellemével lelke volt, eleven kedélye felvillanyozó hatású. A pécsi kath. főpapság benne ismerte közelebbről (s bizony nem szégyenünkre) a prot. papságot; vele, ki a latin és francia nyelvben, prot. és kath. theologiában, valamint a bölcsészeti tudományokban jártas volt, szívesen érintkeztek a kath. kanonokok, mint erről alkalmam volt meggyőződni ; pedig nem hízelgett nekik, hanem alaposan, szellemesen vitázott velük nagy és méltó kérdések felett. És ennyi kiválóság, ennyi szellem, ennyi kedvesség sem szerezhetett neki mást, mint félreismertetést. Meggyőződésem szerint őt félreismerte a közvélemény, sújtotta az élet, meggyötrötte a halálthozó kin, s nyugalmat csak egy adott: a halál. Igen, jó Barát ! ott a hol a mérő serpenyőbe csak a valódi érdemek tétetnek, hol igaz Bíró itél: ott felismertetnek érdemeid, ott nem gyötör a félreismertetés fájdalma! Itt emléked élni fog sokáig szeretteid, rokonaid, s barátaid körében, kik fájó könnyekkel áldoznak emlékednek poraid felett! Élted delén, férfiúi erőd teljességében korán távoztál el tőlünk, talán azért, hogy a mit az élet megtagadott, feltaláld az ohajtott nyugalmat. A nemes törekves nem hull a porba, a derék igyekezet érdeme nem veszhet el. Az emberek Ítélete könynyen csalható, érdemeinkre nem az nyomja a pecsétet. Eszmékért éltél, küzdöttél, hittél, biztál, szerettél s csalódtál... Nem, a hit nem csalhat, a czélt elérjük, a jutalmat megnyerjük, az igaz, a való jutalmat nem itt a földön; hanem az örökké valóságban! Nemes pályatársam, derék barátom ! Isten veled, a viszontlátásig ! Nyugodjanak békén hányatott lelked kihűlt hamvai ! " M. F. IRODALOM. ** A felebaráti szeretet a zsidó ethikában cimű közleményünkre (17. sz.) az ismertetett füzet szerzője, dr. Venetiáner Lajos terjedelmes ellenészrevételt irt, melyből a jeles fiatal tudós kívánatára kiemeljük a következőket: «Elvi czáfolat»-nak még nem elég, ha Lukács X. 29-re hivatkozik, mert mi nem egy, de számtalan elbeszélést idézhetünk a szentírás s a talmudból, melyekből a legeszményibb szeretetgyakorlás sugárzik felénk, s melyek a legékesebben hangoztatják felénk azt, hogy felebarátom az, aki szenved ! ((Történelmi cáfolat»-nak nem elég pusztán «a zsidó institutiók merev partikularismus»-ára hivatkozni azon időben, midőn a malhematikai bizonyitgatások s a statisztikai hivatalok felvirágzásának korát éljük! Ott hol a zsidó vallási kultusz előmozdítására létesül vala-