Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-26 / 17. szám

csorát oszt nekik a mi templomunkban. A többi papi functiókat végzem közöttük én. Egy másik alkalommal a kórházba hívtak egy úrvacsorát óhajtó beteghez. Hirtelenében egy tanitó képezdei növendéket kértem fel a szent edények elvitelére, ki történetesen gör. kath. vallású oláh fiu volt. De eljött velem szívesen. Odaérve legelőbb is a kórház gondnokát kerestem fel. Tőle értesültem, hogy az úrvacsorát kivánó beteg egy németországi születésű protestáns nő, ki sok ideig nevelőnősködött a megyebeli előkelő családoknál, most azonban, hogy régóta betegeskedik, bejött szegény a kórkázba. Azért kérettem a Tiszteletes urat, mett ez az öreg kisaszony mindig csak az úrvacsorát emlegeti. Beléptem a beteghez, aki örömében felsikoltott, mikor meglátott. Megragadta mind a két kezemet, aztán a palástomat és össze-vissza csókolta. Majd sírni és zokogni kezdett, mikor elpanaszolta keserű sorsát és a nagy urak szívtelenségét, akik most, vénségére elüldözték őt a házuktól és kórházba jőni kényszeritették. Lecsendesítettem és elvégeztem a szertartást, melyet nyugodtan nagy áhítattal hallgatott végig. Végül megáldottam őt és búcsút vettem tőle. Körülbelül másfél év múlva egy német címzésű levél érkezett számomra Nagy-Szebenből. Az öreg nevelőnő, az én egykori betegem irta. Megköszönte hozzá való jó indulatomat és küldött 5 frtot hálából, «hogy az ő lelkét meggyógyítottam és ezzel a testét is visszaadtam az életnek.» Az a képezdei növendék pedig, aki tanuja volt a kórházi jelenetnek, mikor elérte a 18-ik életévét, áttért a reformált egyház kebelébe és egyike lett a legigazabb érzésű magyar protestáns embereknek. Mintegy 6 évvel ezelőtt egy szintén ágostai hitvallású német kovácsmester roppant kínos bélgyuladásban szenvedett. Felesége és leányai róm. katholikusok voltak. Egyik éjszaka nagyon aggasztó lett a beteg állapota. Kedvesei, mint utolsó menedékhez, az úri szentvacsorához folyamodtak. Éjfél után két óra volt, midőn e végett hozzám küldöttek. Elmentem és részesítettem őt a szent vacsorában. Jobban lett s csakhamar tökéletesen felgyógyult. Eljött hozzám és k o n n v e li k ozt köszönte meg iránta tanúsított jó indulatomat. És amíg élt, 4 éven át, bármit dolgoztattam vele, soha egy krajcárt sem fogadott el tőlem, valamint a veje sem, mig Déváról Szászvárosra nem költözött. Ennek s az ehhez hasonló beteglátogatásoknak köszönhetem mult évi nagy örömömet, mely egyszersmind lelkipásztori munkálkodásomnak is egyik nem remélt, de annál boldogitóbb jutalma és gyülekezetemnek igazi áldása lett. Dr. Tannenheim Gyula, Balázsfalván lakó ágostai evangelikus körlelkész a mult szeptemberben, a «Landes-Consistorium» rendelete folytán, Dévára jött, megalkotni itt az evangelikus leányegyházközséget. Délelőtt prédikált a reform, templomban, német nyelven végezve az istenitiszteletet, egy verses imával magyarul. Délután gyűlést tartott, melyen csupán a szászok jelentek meg. Élőterjesztette a lelkész kiküldetése célját és felhívta a jelenvoltakat a leány-egyház megalkotására. Erre felállott egy Zeitler nevű vagyonos pékmester, ki magyarul alig tud egy pár szót, és a következő beszédet mondotta, természetesen német nyelven: «Nagyonköszönjük a főkonzisztoriumnak rólunk való szíves gondoskodását és különösen a nagyon tisztelt Doctor urnák, hogy kegyes volt hozzánk fáradni és minket saját anyanyelvünkön egy gyönyörű predicatfó élvezetében részesíteni. Köszönettel veszszük, ha ezután is eljő olykor-olykor, minket az evangelikus hitben megerősíteni. De kérjük megmondani a főkonzisztoriumnak, hogy mi nem vagyunk pásztor nélküli nyáj; nekünk az itteni református lelkész és egyház mindennemű vallási szükségleteinket kielégíti; gyermekeinket oktatja, betegeinket az uri szent vacsorával megvigasztalja, halottainkat eltemeti s bennünket, még a legszegényebbet is megbecsül és igaz lélekkel testvéreinek tekint. Azért mi azt a szövetséget, melyben mi az itteni reformátusokkal vagyunk, semmi szín és ürügy alatt fel nem bontjuk s tőlük külön nem válunk. Mert nagy hiba lenne tőlünk a különválás altal gyengíteni e városban a protestáns testvérek és a saját magunk erejét.)) És a gyűlés egyhangúlag magáévá tette ezt a felfogást és a különválás elmaradt, miként hiszem, hosszú időre, vagy tán épen örökre. E gyűlés lefolyását maga dr. Tannenheim beszélte el nekem a tiszteletére rendezett búcsu-vacsorán, s annak utánna poharat köszöntött reám, majd a két testvéregyház egyetértésére és végül a magyar és a német nemzet barátságára. Eredménye az lett, hogy gyülekezetemben ma 32 evangelikus család hordozza az egyházi terheket, együttesen 105 frttal gyarapítva évenként az ekklézsia pénztárát. De a református hívek is szép példáját adták a lutheránusok iránt érzett őszinte testvéri érzelmeiknek, midőn f. évi közgyűlésen kettőt választottak be közülök közakarattal a gyülekezet presbyteriumába. Virágvasárnapján eskettem fel őket a templomban, egyszerre az újonnan választott többi presbyterekkel és gondnokokkal. Novemberben mult két éve egy szabómester özvegyéhez hívtak úrvacsorát vinni. Egy 8 éves s egy 6 éves leányka, egy 5 éves kis fiu és egy jólelkű szomszéd állták körül a beteg asszony ágyát. A szegény nő csak annyit tudott mondani : «Köszönöm. Az Isten áldja meg a Tiszteletes urat, hogy eljött.» Ezt mondva, elvesztette eszméletét; szemei megüvegesedtek s egy pár pillanat múlva meghalt. Imádságom közben adta ki lelkét. A gyermekek velőt rázó sikoltásba törtek ki, midőn halva látták édes anyjokat, az egyetlen lényt, aki rólok gondoskodott. Megsajnáltam őket és azt mondottam nekik : «Ne féljetek kicsinyeim, nem hag}' el titeket az Isten !» Azzal kézen fogtam őket s átvittem e jólelkű szomszédhoz, helyet kérve nejétől a gyermekek számára egy pár napig. Ugy de a szomszédok is nyomorult szegény emberek voltak. Elmentem tehát egy nem messzelakó vagyonos barátomhoz, aki róm. kathölikus. Kértem tőle és nejétől egy hétrevaló élelmet az árvák számára. Adtak és küldöttek azonnal két hétre valót is. Aztán magamhoz véve a gyermekeket, elvittem őket egy ruhás boltba, majd egy czipészhez. Felöltöztettem őket tetőtől talpig jó meleg ruhákba, az alsó szoknyákat megvarrta a feleségem; egyebeket készen kaptam hitelbe. Aztán visszavittem a gyermekeket a jólelkű szomszédjukhoz és elindultam a ruhák és a cipők árát összekoldulni. Nem telt bele két óra s még a halotti leplek és koporsó ára is együtt volt. Mire a kis árvák nagybátyja Maros-Ujvárról megérkezett a temetésre, már minden rendben volt. Temetés után két napra vasárnap következett. Az istenitisztelet végeztével közhírré tettem a gyülekezetben a szegény árvák szomorú sorsát és felkértem a gyülekezet vagyonosabb családjait, hogy ne hagyják nyomorultan elveszni ezt a 3 kis árvát. Isten áldása lesz azokon, akik magukhoz veszik a szerencsétlen gyermekeket. És üdvös dolgot is cselekesznek, mert íme a Jézus Krisztus mondja, hogy: «Valaki egy kis gyermeknek gondját felveszi az én nevemben, az én gondomat veszi fel.» Másnap délig 9 család ajánl-