Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-26 / 17. szám

sőt minden protestáns ember. Ne bízzunk mindent a zsinati atyákra! Vezérek bölcsesésre a közkatonák vitézsége nélkül nem nyert még csatát sohasem. Nézzünk körül! Mit lehetne tenni? Nem volna-e itt az ideje, hogy a diakonissza ügyért tegyünk valamit ? Nem lehetne-e nőegyleteket szervezni ? Nem kellene-e nagyobb városokban protestáns köröket, kisebb helyeken földmives-egyleteket, ifjúsági és mértékletességi egyesületeket létrehozni, hogy ezek erkölcsi felolvasások vagy előadások s más eszközök által összekötő kapcsot képezzenek a te7nplom s a gyakorlati élet között? A gyermek- s ifjúsági isteni tiszteletek fontosságát alig van, a ki be nem látta ; nem kellene-e ez irányban is nagyobb akeziöt megindítani P A szegény és árva-ügyet a zsinat is rendezi. De hát a többi nyomorultakért, siketnémákért, vakokért s erkölcsileg elzülöttekért nem volna-e hajlandó protestáns közönségünk az evangeliomi szeretet hóditö fegyver éh ez nyuln i ? Nem folytatom. . . . Erős meggyőződésem, hogy a jubiláris ünnepélyek nem lesznek hulló csillagként felvillogó s eltűnő sugarak. Vajha lennének megindítói mindenfelé egy oly hatalmas egyháztársadalmi tevékenységnek, mely a következő száz esztendőben fokozott erélylyel folytatva vezetne ne csak egyházunk minden íziben való megelevenedésére s megerősödésére, hanem ezt arra is képesítené, hogy a nemzeti szellem egészségessé s evangeliomivá tételére többet tehessen, a nemzetnek a kívülről jövő s belülről is sokfelől rátámadó ellenségek ellen való küzdelemre s győzelemre még több segélyt nyújthasson, mint eddig! Be kell bizonyítanunk, hogy a mint a Konvent ősz elnöke mondta : <(nem csupán negatív álláspont a protestantizmus, bár az is a vakhit ellen egyfelől, a hitetlenség s istentelenség ellen másfelől, hanem positiv álláspont is, az evangeliomi tények s igazságokból kiáradó erőknek mind jobban tökéletesedő, a keresztyén szabadság lelke által áthatott hatalmas eszköze.)) Pannonius. A betegek látogatásáról és az úrvacsora kihordozásáról. — Feleletül Prometheus urnák. — (Vége.) Most már engedje meg nekem a szíves olvasó, hogy saját tapasztalataimból néhány konkrét esetet említsek föl annak igazolására, hogy a betegeknek úrvacsorában való részesítése olykor-olykor minő nem remélt erkölcsi és anyagi haszonnal jár úgy a lelkészre, mint a gyülekezetre nézve. Néhány évvel ezelőtt, egy februári napon délutáni 2 óra tájban, egy^unitárius vallású székely földmives kopagtatta meg dolgozó szobám ablakát. /Fessék bejőni!' mondám neki. «Mennék, Tiszteletes uram! de nem szabad. Az orvos megtiltotta, mert hárman feküsznek házamban, hólyagos himlőben. Azt parancsolta a doktor ur, hogy ide se jöjjek, nehogy elkapják tőlem ezt az átkozott betegséget. De én eljöttem mégis. Bocsássa meg az Isten bűnömet s engedjen meg nekem a Tiszteletes ur is, mert azt se tudom, hogy mit cselekedjem. Nálam lakik egy unitárius szolga legény, ott fekszik ő is a többiek között, száraz nyavalyában. Azt mondja nekem ma: menj el bátya! keríts nekem egy papot akár innen, akár a környékből és kérd meg, hogy jöjjön el és adja fel nekem az úri szentvacsorát, mert én addig nem tudok meghalni. Én Tiszteletes uramhoz jöttem ; teljesítse, instálom, ha lehet, egy haldokló ember utolsó kívánságát!» És el kezdett zokogni, de nem jött be hozzám. Hirtelen előszedtem a szükséges urasztali készleteket, vettem a palástomat és elindultunk ketten, a Maros egyik szigetén fekvő házikó felé, melyben a betegek feküdtek. A Maros partjahoz érve, látjuk, hogy a jég meg van repedve és indulni készül. Nem volt veszteni való idő. A székely elől, én, 5—6 ölnyi távolságban, utána. Szerencsésen átjutottunk. A házikóba lépve, megborzadtam attól, amit ott láttam. Egy felnőtt férfi és a házi gazdának 2 nagyocska leánya feküdtek és jajgattak ágyaikon. A hektikás szolgalegény, felöltözve, egy ládán ült. Megköszönte, hogy nem sajnáltam elfáradni hozzá és kért, vezessük ki őt az udvarra, adjak neki urvacsorát ott az Istennek szabad ege alatt, hogy láthassa még egyszer és utoljára azt az áldott, szép napot. Ugy történt, amint kívánta. Akkor viszszavezettük és lefektettük. Egy negyed óra múlva halott volt. A míg ezek történtek, az alatt a jég eltakarodott. Csolnakon jöttünk vissza Dévára. A szolgalegényt harmadnapon eltemettem. Aztán 4 nap múlva a kisebbik, 6 nap múlva a nagyobbik leányt is. A felnőtt férfi életben maradott s ismét béresnek állott be egy itteni úrhoz. Én ritkán láttam őket azután. Egyszer azonban, ugy november elején beállitnak hozzám mind a ketten. «Isten hozta kigyemeteket! Hát mi járatban vannak nálam ?» kérdezém. «Hát, instáljuk alásan, nem egyébben, minthogy el akarunk innen menni a szülőhazánkba (Kis-Solymos, Udvarhelymegyében), eljöttünk azért a Tiszteletes űrhöz, hogy köszönjük meg még egyszer Tiszteletes uramnak a hozzánk való nagy szivességét, mert azt el nem feledjük, amig élünk. Osztán meg hoztunk a Tiszteletes uramnak a 3-szori fáradságáért 6 frtot és az ekklézsiának a sírhelyekért 3 frtot. Nem tudjuk, hogy vájjon elég lesz-e ?» ,Oh, jó emberek! hiszen megmondottam én magoknak még akkor, hogy én nem kívánok semmit. El is feledtem én azt már régen.4

«Elhisszük azt, ha Tiszteletes uram mondja, de mi nem felejtettük el. Nem lenne nyugodalma a lelkünknek, ha ugy mennénk el ebből a városból, hogy a Tiszteletes uram fáradságát valamivel meg nem háláltuk. Hiszen még az élete is veszedelemben forgott miattunk. A jó Isten áldja meg érette még a maradékait is!» Ez esemény után pár évre megalakult a «hunyadj megyei unitárius leányegyház», mint Kolozsvár filiája, Déva központtal. És bár jelentékeny áldozatot kell e leányegyházért hozniok, a Déván lakó unitáriusok mégis kepefizető tagjaivá lettek az én ekklézsiámnak is és hordozzák ennek terheit kivétel nélkül ma is, épen ugy, mint a reformátusok. Évenként egyszer eljő hozzájuk valamelyik kolozsvári unitárius pap, prédikál és urva--