Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-04-19 / 16. szám

Hát hogy mer Prometheus ur, előkelő lelkész létére olyan valótlanságot állítani, hogy ('hazánk gyülekezetéinek 9

/l

0

részében még híre sincs» ezen szertartásnak ! Bátran megfordítjuk a dolgot és azt mondhatjuk joggal és igazán, hogy ez a szép szertartás gyülekezeteink •/1

0

részében tényleg gyakorlatban van s híre még a Prometheus ur ekklézsiájában sem ismeretlen, hiszen maga mondja cikkkének vége felé,^ hogy «mind azok, a kikhez elvittem, (már t, i. az Urvacsorát) abban a reményben kívánták, hogy ezen egyért minden vétkeik kiegyenlittetnek.» Épen ilyen alapos és megbízható Prometheus urnák az az állítása is, hogy e szertartás végezéséhez ((nincsen a papnak sem tartalmas erszénye, sem gyógyításra való ereje.» Megvallom, hogy én e mondatnak első részét nem értem, a második részén pedig szerfölött csudálkozom. Hát ugyan minő költségeket okozhat a papnak a betegek meglátogatása és urvacsorában való részesítése? Egy-két deci bor, egy pár falat kenyér, esetleg egy kis fuvar. A két első nem vehető számitásta, a fuvart pedig hordozza a beteg családja, vagy rokonsága, egészen vagyontalanoknál hordozhatja az ekklézsia pénztára. Hát mire kell a tartalmas erszény?! Talán a gyógyszereket érti Prometheus ur ? No, ilyeneket még a legszegényebb ember sem kiván mitőlünk. Általában ugy látszik, hogy czikkiró az úrvacsora é's a lelkész gyógyító erejét csupán testi értelemben veszi, a mennyiben a lelkiről még csak emlitést sem tesz. Pedig ez a fő, ez a fontos dolog, hogy a beteg lelke megnyugovást, bekességet, bizodalmat, erőt és reménységet nyerjen a mennyei Atya akarata, hatalma, jósága és bűnbocsátó kegyelme felől, az Úr Jézus Krisztus haláláról való megemlékezésnek, a töredelmes bűnbánatnak és a Megváltóba vetett hitnek általa. Ha ezt a lelkész minden betegnél el nem érheti is, pedig soknál, a legtöbbnél elérheti, ha ugyan értelme és érzése van hozzá, annyit legalább minden esetre nyer vele, hogy megmutatott jó indulatával, szives és barátságos megjelenésével hálára kötelezi maga iránt ugy a beteget, mint a hozzá tartozó rokonokat, barátokat és szomszédokat és mindazokat, valakiknek csak a lelkész látogatása tudomásukra jur. És ez sem kicsinylendő, sőt határozottan merem mondani, hogy nagy jelentőségű és sokra becsülendő erkölcsi nyereség, amint ez az alább felsorolt gyakorlati példákból is nyilván ki fog tűnni. De a lélek megorvoslásának nem ritkán gyógyító hatása van magára a testi szervezetre is. Ismertem és ismerek ma is orvosokat, kik mielőtt gyógyszert rendelnének a betegnek, a lelkét igyekeznek, amennyire csak lehet, fölviditani. Tréfálkoznak, adomákat beszélnek el, hogy elhigyje a beteg, mikép állapota nem aggasztó, s hogy gyógyulása egész biztosra vehető, hiszen lám maga az orvos is csak múlékony, futó bajnak tekinti a betegséget, mely fölött ma még tréfálkozni is lehet. Igen helyesen. Mert ennek a hitnek gyakran bámulatos hatása van per animám a beteg physicumára is, ugy annyira, hogy a különben halálra szánt beteg rövid idő alatt felgyógyul. S hogy a lelkész megjelenése és az általa végzett vallási szertartás minő jótékony hatással van a beteg állapotára, erre nézve hivatkozom Huuyadmegye tiszti főorvosára, ki egyszeregy előkelő nagy társaságban számtalan esetet beszélt el-, saját praxisabói, hogy miként fordította meg a betegséget egy-egy lelkész megjelenése és vallási functiója, felekezeti különbség nélkül. «Mert nevezzék bár —- úgymond az orvos ~ ezt a betegeknél végzett szertartást urvacsorának, áldozásnak, utolsó kenetnek avagy preszkurának, hatása mindenképen egy és ugyanaz, t. i. hogy a beteg lelke megnyugszik, bizodalma támad az életben maradáshoz és gyakran meg is gyógyul tőle.» Ezért nevez minket papokat, tréfásan collegáinak, min t akik társai vagyunk neki a betegek gyógyításában. És igaza van. Mi a lélek orvosai tartozunk lenni s a szenvedő emberiség fájdalmainak enyhítését, jó nagy részben nekünk, lelkészeknek kell teljesítenünk. De nevezetesebb dolog ennél, amire Prometheus ur is a fősúlyt fekteti, hogy az urvacsorának a betegekhez való elvitelét «a Krisztus soha sem parancsolta, maga sem cselekedte és tanítványait sem utasította. A szent könyvben egyetlen szó sincs értől.» Mind igaz. De hát arról van-e szó a bibliában, hogy ezt a cselekményt kárhoztatta vagy épen megtiltotta volna ? ! Oh, az Ur Jézus Krisztus sok mindenre nem adott utasítást, sok mindent nem rendelt, nem parancsolt és mi mégis megcselekeszszük, mivelhogy az ő evangéliumával nem ellenkezik, mivelhogy az ő tanításának szelleméből önként foly és magasztos példaadásából természetszerűleg következik. Pl. magát az úrvacsora kiosztását illetőleg: mondotta-e csak egy szóval is, hogy annak a templomban, nyilvánosan és délelőtt kell megtörténni? Mondotta-e, hogy az úri szentvacsorát egy évben 6-szor és pedig épen Karácson, Húsvét, Pünkösd ünnepein, új kenyérkor stb. kelljen kiosztani ? Mondotta-e, hogy a szent vendégségben csak a felnőtteket, illetőleg csak a konfirmál'takat szabad és kell részesíteni? Mondotta-e, hogy a római katholikus, görög katholikus, görög keleti, izraelita, mohamedán és pogány embertársainknak és a gyermekeknek semmi helyük nincsen az ő szent asztalánál? És mondotta-e, hogy az ő vacsoráját csakis nekünk, az ő szolgálatára fölszentelt papoknak, szabad kiosztanunk? Ugy-e, hogy nem mondotta, nem rendelte, nem parancsolta és mi mégis ezek szerint járunk el, kánonikus szabályoknak tekintjük, melyeket megsérteni, áthágni egyikünknek sem szabad. Épen igy vagyunk a betegeknek való úrvacsora vitellel is. Nem rendelte a Krisztus, de szokásba jött, kánonná és torvénynyé lett a magyar reformált egyházban is, mivelhogy a vállas vigaszát óhajtó híveknek szüksége van reá és mert a Krisztus evangéliumával és szellemével minden tekintetben megyegyezik. És minő vakmerő állítás az Prometheus úrtól, hogy azt a szent cselekményt «a Krisztus nem rendelte, tehát nem is akarta.)) Hát ugyan honnan tudja, hogy nem akarta ? Talán valami uj kijelentést vett a Krisztustól ?! Mert az ő régi kijelentésében és ma is olvasható evangéliumában egy szó sincs arról, hogy ne akarta volna. Ellenkezőleg sok minden van, a mi azt bizonyítja, hogy örömét találja benne, tehát akarja. Például : ((Szeresd a te felebarátodat, mint te magadat.a «Arról ismernek meg titeket, hogy az én tanítványaim vagytok, ha egymást szeretitek.)) «Valamit akartok azért hogy cselekedjenek az emberek ti veletek, ti is azont cselekedjétek azokkal.)) «Minden kérő megnyeri azt, a mit kér. Mert kicsoda ti közületek az ember, ki az ő fiának követ adjon, ha ő tőle kenyeret kér? És ha halat kér, vájjon kígyót ad-e neki ?» «Igy fogok szólani ama napon az én mennyei Atyám előtt: Éheztem és ennem adtatok, szomjúhoztam és innom adtatok, mezklen voltam és fölruháztatok, beteg voltam és meglátogattatok, fogoly voltam és szabadulást adtatok. Jertek azért, én Atyámnak áldottai 1 és bírjátok a nektek megkészített országot !» stb. És gondolt-e Prometheus ur valaha arra, hogy a mi szent vallásunk alapitójának egész élete, lel-