Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)
1891-04-19 / 16. szám
protestáns szellem, se előkelőség, se papi érzület, de még keresztyéni, sőt emberbaráti szeretet sem. Vegyük a Prometheus ur állításait rendre. Legfőbb oknak tartja, a miért a zsinati törvényjavaslat 107. és 114. §-ait minden református papnak perhorreszkálnia kell, a betegek látogatására, illetve ezeknek urvacsorában való részesítésére szükséges idő hiányát. Legalább Prometheus ur aminden buzgalma és rendszeretete mellett se tudna eleget tenni ennek a két §-nak,» Hát én ezt, bár körülményesen felsorolja számos papi teendőit, igazán nem hiszem. Én ugyan nem keresztelek, nem esketek és nem temetek annyit, mint ő (gyülekezetem csupán 900 lélekből áll), de azért nem kevésbbé vagyok elfoglalva, mint ő. És a betegek látogatására mégis ráérek, mivel, hogy azt kiválóan fontos lelkészi kötelességemnek ismerem, s mert e kötelesség lelkiismeretes teljesítésének áldásos gyümölcseit minden nap, sőt minden órában nagy lelki gyönyörűséggel szemlélem. Szoros értelemben vett papi teendőim mellett valláserkölcsi oktatást adok ekklézsiám csemetéinek, hetenként 17 órán; ezen kívül a téli időszakban, minden második vasárnap, külön gyermek istenitiszteletet tartok számukra ; viselek a tractusban, a városnál, a vármegyében és a társadalmi egyesületeknél összesen 22 tiszteletbeli hivatalt; szolgálatot teljesítek a börtönben sínylődő rabok között, minden hónapban ; bajlódom immár évek hosszú sora óta egy szegény sorsú, mondhatnám nyomorúsággal küzködő ekklézsia anyagi bajaival; gondot viselek, hogy iskolába járjon gyülekezetem tagjai közül még a legutolsó napszámos gyermeke is, hogy ez idegen ajkú és más hitű lakosok között anyaszentegyházunkra és nemzetünkre nézve egy is el ne veszszen közülök ; foglalkozom, mikor csak időt szakithatok reá, az irodalommal; tartok felolvasásokat, irok értekezéseket, tanulmányokat és hírlapi cikkeket; gondját viselem élettársamnak és négy iskolába járó gyermekemnek ; megvizsgálom minden évben a város számadásait; eljárok a dalárdába stb.: de azért nem merném azt mondani, hogy a betegek meglátogatására és különösen az uri szent vacsora kiszolgáltatására nincsen elegendő időm. Van, mert etre lenni kell, Ha nappal, ha este, ha éjjel kívánja egy beteg az én vallási vigasztalásomat: félreteszem minden egyébb dolgomat vagy félbe szakítom pihentető csöndes álmomat és megyek, mert a beteg nem várhat, s őt és aggódó kedveseit megnyugtatni papi hivatásomból folyó mulaszthatlan kötelességemnek ismerem. És ha én ily bokros elfoglaltatás mellett ama két §-nak eleget lehet tenni, kérdem : nem helyes dolog volt-e a törvényjavaslat készítőitől, világosan kimondani, hogy a betegek látogatása és urvacsorában való részesítése minden református lelkésznek elengedhetlen és kiváló kötelessége, melyet büntetlenül elmulasztani nem szabad? Hiszen paptársainknak legalább 4 /3 része kevésbbé van, elfoglalva, mint én s bizony a többiek is szakithatnak rá olykor-olykor egy kis időt, hacsak van valami bennök az apostolok buzgóságából és az Úr Jézus Krisztus nemes szivének emberszerető érzelméből. De valótlan állítása Prometheusnak az is, hogy ezen papi functióra csak módiból van szükség, amit szerinte bizonyít az is, hogy hazánk gyülekezeteinek °/io részében hire sincs annak. A derék Pap István sem vette fel agendájába, pedig volt olyan munkás és buzgó protestáns lelkész, mint akármelyikünk. Bizony volt. Sőt különb is, mint mi vagyunk. De aligha meg nem fordulna sírjában, ha valamikép tudomására jutna, hogy egy református lelkész társa ma a betegek urvacsoráját «kálvinisia uniformisba öltöztetett utolsó kenetnek)) és a ((kálvinista jezsuitaság sikamlós lejtőjének)) nevezi, «mely káros befolyással van a templomi urvacsorázásra és a bűnnek nem igaz töredelmességgel való megbánására nézve.» Kérem szeretettel Prometheus urat, ne kívánja meggyalázni annak a kiváló férfiúnak kegyelettel őrzött emlékezetét! Lehet, hogy ő, mint tapasztalt és bölcs lelkipásztor, nem tartotta szükségesnek vagy nem kívánt paptársainak mintát szolgáltatni oly imák és beszédek tartására, melyek a helyzet, a viszonyok, a beteg testi-lelki állapota, kora, műveltségi foka, neme és környezetének minéműsége szerint, száz meg százféle változatokban hangoznak el a vallásosan érző és gyakorlott lelkész ajkairól. De a betegek urvacsorázásának nem volt, nem lehetett ellensége. Sőt valószínű, hogy ezt a magasztos és háládatos papi functiót maga is állandóan gyakorolta. De hagyjuk Pap Istvánt. Lássuk, mit végzett ez ügyben az 1646-ik évben, Szathmár-Németiben tartott nemzeti zsinat, Erdély akkori nagy nevű püspökének, Geleji Katona Istvánnak ma is kitűnő munkálata alapján. Azt, hogy : «Az egyházak lelkipásztorainak kiváló kötelességei között nem utolsó: meglátogatni és vigasztalni a betegeket és a halálra Ítélteket, kiváltképen a helybeli hitsorsosokat, amit hogy felkéretés és felhivatás esetében teljetitsenek, mind az Isten iránti tisztelet, mind a felebaráti szeretet megkívánja, mind maga a lelkiismeret sürgeti. Mert jóllehet mindén ember üdvössége Istennek kegyelémbeli elválasztásától s elővégzésétől függ : mindazonáltal az annak elnyerésére Istentől rendelt eszközöket elhanyagolni legkevésbbé sem szabad. Valakik azért kötelességöknek bárcsak e részét is elmulasztják, méltók a nyilvános megdorgálásra.» (Lásd a LXXV. Kánont.) Tisztán a betegek urvacsorában való részesítését illetőleg: ((Rendkívül sinlődő vagy ágyhoz szegzett — kivált gyengébb hitű -— betegeknek az urvacsoráját, ha sürgetve kérik, magánlag is ki kell szolgáltatni, kivált oly helyeken, hol még a pápistaságnak némi maradványai vannak, vagy a hol igazhitűek a pápistákkal vegyesen laknak . . . nem mintha ez a haldoklóknak valami feltétlenül szükséges útra valójuk volna, hanem csupán az ő csüggedező hitüknek a legsúlyosabb halálos fájdalmak és a sátán kisérteteivel való végküzdelemben megerősítése végett.» (LXI. Kánon.) Ugy gondolom, ezekhez nem kell kommentár. Tudja azt bizonyára Prometheus ur is, hogy ezen Kánonok érvénye, illetőleg hatálya kiterjedt az ország fele részére, s hogy hallgatólagosan és lassanként elfogadták, legalább lényegileg, a többi magyar reformált gyülekezetek is ugy a Tisza, mint a Duna vidékein. Erdélyben és a hozzá csatolt magyarországi részekben pedig épen kötelező erejű volt és maradott századokon keresztül, minek folytán a betegek meglátogatása és uri szentvacsorában való részesülése Erdélyben kanonikus papi kötelesség volt mindig és az jelenleg is, melyet minden református lelkésznek teljesítenie kell. És hogy nem ismeretlen, sőt hogy szokásos és gyakorlatban levő dolog ez a Duna mellett is, bizonyítja a Fördős Lajos agendája, melynek 258. és 259. lapján a kiosztás módozataira nézve utasítások foglaltatnak s hol egyebek között a következő mondat is olvasható : «Az urvacsorát rendszerint a gyülekezetben, annak egybegyülésí helyén kell kiszolgáltatni és pedig mindenkor délelőtt, de renden kivül a betegeknek, raboknak, halálra Ítélteknek is kiszolgáltatjuk azt, hasonlóan délelőtt.))
