Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-03-15 / 11. szám

Ugyanezt tapasztaljuk az állani kormányzásában. A mai magyar állam, kormányával élén, liberálisnak vallja magát, ebben tehát egy alapon állunk; mi volna természetesebb, mint hogy az állam most már a protestantismust hívja segítségül és tanácsadóul a kormányzati elvek megállapításában. így is volt ez egészen 67-ig, amikor az állam annyira-mennyire konszolidálódott, addig az egész nemzeti fejlődés protestáns alapokon nyugodott. De ,mit tapasztalunk azóta ? Az állam kormányzásban mindinkább túlnyomóvá lesz, hol a katholicizmus absolistikus hajlamainak ápolása, hol meg a liberalismus korcs szülöttét, a libertinismust s a vallástól való teljes elszakadást dédelgetik, F r a n c z i a o r s z á g p é 1 d á j á r a. A protestáns egyházak mit tesznek ? Jajgatnak és keseregnek összedugott kézzel. Még csak erőteljesebb hangokat sem hallunk emelkedni részökről olv esetekben is, mikor az ő vitális érdekeik forognak szóban. Mintha a só megizetlenült volna, s a kovász elveszítené átható erejét ! Ne szépítgessük a dolgot! Bár láj a sebeket felszaggatni s éles késsel vagdalni a rákfenét, egyszer mégis meg kell tenni, ha azt nem akarjuk, hogy az egész testet megemészsze a nyavalya, Valljuk meg, hogy minden veszteségünknek, mit a nemzet rokonszenvében s a nemzeti és állami életre való befolyásunkban vesztettünk, leszámítva egyes kisebb jelentőségű ellen-okokat, önnön magunk vagyunk az okai. Mikor az alkotmány visszaállításával egyházunk kebelén hő szeretettel ápolt nemzeti aspiratióink a magyar állam keretében intézményes létformát nyertek, túlzott vágyak további ápolgatására adtuk gyúlékony szivünket, a helyett, hogy önvérünkön nevelt és megerősödött alkotmányos eszméinknek modern formáit szívvel lélekkel bevettük, bölcseséggel ápoltuk, s evangeliumi belső kiépítésében természetes szövetségesünkkel, az állami hatalommal kezet fogtunk volna. Bolond fejjel eltűrtük, hogv nemzeti törekvéseink addigi ellenségei helyezkedjenek a minket megillető positiókba, ezek idegen eszméi tétessenek a belső berendezés vezérelveié, irányzó erőivé. Bátor, cselekvő közreműködés helyett terméketlen passivitásba estünk. Félre vonultunk duzzogni, eszméinket csaknem elzártuk a «világ» elől, támogatásunkat megvontuk az általunk nevelt nemzeti államtól, mely látván, hogy reánk nem támaszkodhatik, lassanként elkedvetlenült, elhidegült tőlünk. S hagyján, ha visszatartott erőinket saját b'elegyházi életünkben és intézményeinkben gyümölcsöztettük volna ! De itt is csak stagnáltunk, duzzogtunk, sopánkodtunk és néha-néha keseregtünk az elmúlt szép idők miatt. A só valóban ízetlenné kezdett válni az uj idők követelményeihez viszonyítva. Kétségtelen dolog, hogy más viszonyok között élünk ma, mint éltek őseink, kiknek hősies kitartását, s hithű buzgóságát szeretettel emlegetjük. Tagathatatlan az is, hogy sok oly dolgot, mikben eddig erősségeink valának, át kell adnunk az államnak, mert azok első sorban az ő gondjai közé tartoznak, és csak addig bírtak az egyház körében jogosultsággal, míg egy hasonló elvi alapon nyugvó állam nem fejlődött ki. De mind ez nem elég azon visszaesésnek kimagyarázására, mely nálunk tapasztalható. A fő ok abban rejlik, hogy a megváltozott viszonyokban sehogy se akarjuk bele találni magunkat s talán még inkább az, hogy az eddigelé kizárólag egyházunk által ápolgatott eszméket a gyakorlati életben érvényesülni látva, azt hiszszük, betöltöttük hivatásunkat, több munka mi reánk nem néz, ami teendő még van, azt majd elvégzi az állam és az ennek segítségéül hívott társadalom. Mi pedig pihenhetünk, a hosszú szenvedés után megérdemeljük a nyugodalmat Így vélekedünk és aztán kezeinket összeteszszük az aluvásra s ha felemeljük is olykor, csak azért van, hogy velők saját feleinken üssünk végig. S az aluvás közben észre is alig veszszük, hogy nyakunkra nőtt az ellenség, s fenekedik ellenünk rettenetes módon. Saját mezőinken is felnőttek a tövisek s földünket csalánok fedezik vala be, mert a soká nem élvezett tétlenség kéjes mámora miatt arra sincs igyekezetünk, hogy saját kertünkben gyomlál gassunk. Ébredjünk, 0I1 ébredjünk fel végtére! Flég volt az aluvásból, amelyre nem is lett volna szabad lehajtanunk fejünket. Nekünk nemcsak a passiva resistentia a feladatunk, s nemcsak ebben kell állani erőnknek; ez jó volt akkor, amidőn szükség volt reá s jó lesz ismét, ha hasonló üldözések nyomora zúdul nyakunkba. Ezzel nem lehet hatni ma, amikor megszűnt a nyomás. Ha a fiatal fa ágait megterheljük, lehajlik az, de a terhet elvéve róla, azonnal visszapattan rugékonyságánál fogva s megtermi gyümölcsét. Hát mi miért tartjuk lecsüggesztve most is fejünket, mikor nem nyomja többé senki ? A munka ideje elérkezett. Fel tehát munkára ! Ne higyjük, hogy nem vár reánk semmi dolog többé a nemzeti életben! Egv szent hivatás van a hazai protestántismus elé tűzve, melyhez ha hűtelen leszen, megérdemli, hogy eltöröltessék a földnek színéről. A nemzetet megtartotta a nemzetnek, de hátra van még fennma-