Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-02-22 / 8. szám

tásában, szóval fényűzően berendezett palotát akar emelni egy ingoványra. A midőn törvénykezési eljárásról s bírósági szervezetről van szó, azt nem szabad mellékes és kicsinyes tekintetekből méltatni, s még kevésbé annak, mint jogi intézménynek előnyeivel vagy hátrányaival nem törődni, mivel minden bírósági szervezet helyessége fölött egyedül és kizárólag csak jogi tekintetek dönthetnek, s csupán azt kell szem előtt tartani, hogy a mi a vitássá vált jogkérdések és perek legigazságosabb eldöntését biztosítja, az egyszersmind a politikailag is legkívánatosabb ; mert a jognak és. politikának jól felfogott érdekkörei itt teljesen egybevágók; s mert az igazságot semmi egyéb czélnak feláldozni nem szabad. A jog eszméje — legyen az állami vagy egyházi vonatkozású — csupán csak egy lehet, ez pedig oly bíróságot s oly törvénykezési eljárást követel, mely biztosítékot nyújt arra nézve, hogy magasztos hivatását illően betölthesse. Többet vagy akár csak egyebet kívánhatna tőle a politika? A midőn tehát az indokolás azt állítja, hogy «a vád rendszeres képviselete viszonyaink között keresztül nem viheto», adós maradt ennek bebizonyításával; s a midőn a csonka vádrendszert meghonosítani akarja, a mennyiben a fontosabb és bonyolultabb esetekben meg akarja adni a lehetőséget arra, hogy az elnökség, a mikor szükségét látja, a vádképviseletről is gondoskodjék : fentebbi állításával jön részben összeütközésbe, mert beismeri, hogy sok esetben az mégis keresztül vihető. Mielőtt az állítás czáfolásába bocsátkoznám : szükségesnek tartom egy pár szóval ismertetni a vádjog természetét. A vádjog nem egyéb, mint keresetjog. Minthogy az egyház — épen úgy, miként az állam is — egy személyben nem lehet kereső fél is, ítélőbíró is: okvetlenül szükséges a két jogot vagy inkább joghatóságot két különböző közegre bízni, melyek közül az egyik az egyházat, mint jogot kereső felet, a másik pedig mint birói hatalmat képviselje. Amaz a vádló, emez a bíróság. Okvetlenül szükséges a bíróságot, mely akár a fegyelmi, akár pedig a közigazgatási perekben a követelő és érdekelt féllel áll szemközt, objectivizálni; az ügyészt pedig az egyház érdekeinek köteleségszerű közegévé rendelni, melynek hivatása mindennemű perekben az egyházat mint kereső, mint követelő felet képviselni. A közvádló hivatása tehát az egyházat illető fegyelmi jogi keresetet gyakorolni, annak érvényesítéséről a bíróság előtt gondoskodni, ez pedig nem más, mint maga a vádjog. Tehát vád és fegyelmi kereset, vádjog és fegyelmi keresetjog egy és ugyanazon dolog. Egyébiránt meg vagyok győződve, hogy midőn én ezen két dolog azonosságát constatálom, tulajdonkép nem teszek egyebet, minthogy sokaknak azt, a mit eddigelé ugyan láttak, de észre nem vettek, mintegy szemök elé állítom. És ha már most azt kérdezem : mire irányul az egyháznak ezen joga? mit van jogosítva az egyház, illetőleg helyette és nevében az ügyész e jognál fogva követelni ? azt hiszem, hogy a felelet nem lesz nehéz ; mert hiszen a fegyelmi keresetjog értelme, tehát lényege maga is megmondja azt. Az egyház, vagyis az őt képviselő vádhatóság, nem kereshet és nem követelhet itt mást, mint a törvény ellen vétő egyénnek megfenyitését, esetleg pedig a magán fél által minden alap nélkül üldözőbe vett s fegyelmi kereset alá vont egyén ártatlanságának bebizonyítása után ennek fölmentését. Lehet-e ezek után ragaszkodni az indokolás azon állításához, hogy csak a fontosabb és bonyolultabb esetek szükséglik a vádhatóság közreműködését? Lehet-e egyáltalában igazságügyi szempontból fontos és kevésbé fontos esetekről beszélni, midőn mindig és mindig igazságkeresésről van szó, a hol nem tesz — s nem is szabad hogy tegyen — különbséget: kicsiny avagy nagy dolog van-e a kérdésben, mert a jogkeresés ép ugy szabadságában áll a szegénynek a maga fillérjeért, mint a gazdagnak a maga dominiumáért. Sőt ha erkölcsi szempontból világítjuk meg a kérdést: a felelet nem lehet más, mint az, hogy épen a szegények és ügyefogyottak panaszainak orvoslása igényli leginkább a közvád képviseletét, mely esetben azok meg vannak védve az őket képviselő ügyvédek képviseltetési költségeitől, vagy pláne, a mi még gyakrabban észlelhető, s a mi még százszorta rosszabb, a zugfirkászok veszedelmes fajától, a kik nemcsak hogy zsarolják és bolonditják, hanem felületes törvényismeretük fitogtatása val vakító hatást gyakorolva, a nekik nem kedvező birói döntést ürügyül használják fel ostobaságuk és lelketlen -ségük elpalástolására akkép, hogy a szenvedélyekre appellálnak az egyházi hatóság elleni izgatás minden eszközeivel. A törvény előtti egyenlőség nagy és magasztos elve nemcsak a személyekre, hanem épen ugy az ügyekre is értendő, a mely elv épen az evangéliumból vette kutforrasát, s ha mindenütt másutt lehetne is ettől eltérésnek helye: csak épen egyházi ügyeknél nem szabad és nem tanácsos ettől eltérni a kicsiny és nagy megkülönböztetése révén. Ezekből önkényt folyik azon alternatíva, hogy vagy mulhatlan szükségünk van a világ összes művelt államainak fegyelmi bíróságainál meghonosodott közvád képviseleti rendszerre; vagy nincs. Ha igen: akkor még anyagi áldozat árán is életbe kell léptetnünk azt egyházi bíróságainknál, az ügyek minőségére való tekintet és válogatás nélkül; ha nincs szükségünk reá: ugy dobjuk félre az egész intézményt, s ne kísérletezzünk oly részleges intézmény behozatalával, melyet másutt nem ismernek, s melynek életképtelensége előreláthatólag is bizonyosan állitható. A törvényalkotásoknál, mint általában a társadalmi tudományoknál, a tapasztalat pótolja a kísérletezést. Egyike a legnehezebb, de egyúttal a legérdekesebb feladatoknak több cultur-nemzet intézményei fejlődéstörténetének összehasonlításából levonni amaz általános törvényeket, melyek a civilisatio menetét ép úgy meghatározzák és irányítják, mint a természeti erők az anyagi világot. Ép oly érdekes feladat feltüntetni, hogy a társadalmi élet minden nyilvánulási körének egységes jellege mikép jut kifejezésre a részletekben. Minden egyes perjogi intézmény egy organicus egésznek része, és az eljárás alapelvét képező eszme befolyása alatt alakul és idomul. Az alapeszme változásával tehát az intézmény lényege és jelentkezési formája szükségszerű változásoknak van alávetve.