Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1891 (34. évfolyam, 1-52. szám)

1891-02-15 / 7. szám

kerület püspökének 13 esperessel elvégezni a maga dolgát, mint ugyanezen kerületben a legkisebb egyházmegye esperesének — a máramarosinak — 30, a felsőszabolcsinak pedig közel háromannyi szegény egyházat nemcsak kormányozni, hanem a legtöbbnek fentarthatásáért úgyszólván állandó küzdelmet folytatni. Mert az is igaz, hogy sokkal könnyebb dolog ott kormányozni, hol a gyülekezetek vagyonosak, bármely nagy legyen is azoknak s igy magának az egyházmegyének is népessége, mint oly szegény és apró egyházakat, melyek népességökre nézve amazokhoz képest csak szórványoknak tekinthetők, s melyek ugy saját lelkészöknek, mint az esperesnek minden gondját igénybe veszik. Ha tehát az egyházi törvényhozás a decentralizáció terére lép, nem elég azt csak részben, hanem egészen keresztül kell vinnie, mert különben csak fél munkát végezne. Ámde itt egész légiója áll elő a megoldandó kérdéseknek. Ha egy egyházkerület osztatik kétfelé, hol lesz akkor az egyiknek szellemi középpontja, főiskolája ? Kétfelé osztással nem lehet segíteni, mert akkor sem az egyiknek nem lesz, sem a másiknak, ha pedig ott marad együtt ahol van, akkor fölmerül a kérdés, hogy miként fogja a különvált rész a közös főiskola felett felügyeleti s egyéb jogait gyakorolni ? eltekintve attól, hogy ez esetben egyik egyházkerület ugy nézne ki, mint a másiknak filiája. Ami pedig az egyházmegyék czélszerübb felosztását illeti: bár e tekintetben egy ujabb coordinációnak semmi nagyobb akadály nem állana útjában, de itt is merülnének fel oly kérdések — péld. a gyámintézeti s egyéb tőkék megosztása — melyeket csak egyetértéssel lehetne megoldani. E tekintetben tehát mindenesetre könnyebben menne a dolog, mint ha csak egyetlen egyházkerületet kellene is kétfelé osztani, bár egy régebben pengetett nagy eszme kivitele mellett ez sem lehetetlen. Ezen nagy és magasztos eszme : egy hazai protestáns egyetetn eszméje, mely eddig csak a pium desideriumok sorába tartozott, de a melynek mindig előbbre kell haladni a megvalósulás czélja felé. Az a „felsőtiszai egyházkerület", melyről nemcsak Írója mondja, de mi is hiszsziik, hogy különös missziót teljesítene ama vidékeken, szinte a protestáns egyetem, mint országos szellemi központ eszméjét tolja előtérbe, s ennek valósulása nélkül amannak létesülése alig képzelhető. Nagy dolgokat azonban csak egyetértéssel lehet kivinni, pedig ott hol azok keresztülvitele áldozatot, az anyagi erők egyesítését követelvén sokféle érdeket sért, az egyetértés nem igen szokott különösen nálunk protestánsoknál szerepelni. Hol legyen az a prot. egyetem vagy legalább teljes theologiai facultás, mely mint országos szellemi központ mindenfelé egyaránt hintse .sugarait s nélkülözhetővé tegye azt, hogy minden egyházkerület egy-egy csonka facultást tartson fen ? miből létesíttessék az? az egyházkerületek által fentartott főiskolák anyagi erejének egyesitéséből.-e, vagy az állam segélyének igénybevétele s hozzájárulásával is egyszersmind? ezek mind oly kérdések, melyeket szerintem szükségesképen meg kell oldani, ha a közigazgatási decentralizációba vagyis egy ujabb és pedig nagyobb mérvű coordinációba helyesen akarunk belemenni. Lesz-e kedve és bátorsága az egyházi törvényhozásnak ily nagy dolgokra vállalkozni s a most tényleg fenálló viszonyok ilyetén megzavarása, a speciális érdekek megsértése nem fogná-e a kívánt egyetértés helyett épen a visszavonást előidézni ? hajlandó lenne-e mindenki arra, hogy a közérdeknek a maga, vagy az általa képviselt kerület érdekét alárendelje? Ettől függ minden, mert örökké igaz marad az, amire gyermekeinket már kicsiny korukban szoktuk tanítani: «concordia res parvae crescunt, discordia maximae dilabuntur.» Nyírvidéki. ISKOLAÜGY. A tiszántúli gimnáziumok állapota. A tiszántúli egyházkerületben fennálló középiskoláink mult évi állapotáról Szeremlei Sámuel, a felügyelő tanács elnöke érdekes jelentést terjesztett az egyházkerületi közgyűléshez. A jelentés külön füzetben is kinyomatott, szerkesztőségünkhöz is megküldetett. Ér-? demes vele foglalkozni. A tiszántúli gimnáziumok fejlődésében stagnálás észlelhető. A jelentés is bevallja, hogy «ez intézetek fejlesztésében régtől fogva nem tartottunk lépést a korral és a szükségletekkel, s hogy e miatt a hasonló intézetektől, melyek bővebb segélyforrásokkal és a haladásra alkalmasb kormányzati szervezettel bírnak, nem kis mértékben elmaradtunk. Ez elmaradottságunkért sűrűen kapjuk a hazai közoktatásügyi minisztérium figyelmeztetéseit és intéseit, mert egyetlen gimnáziumunk sincs, mely ilyenben ne részesült volna már, némelyik másod izben is. A törvényes felügyeletet gyakorló kormány azonban csak a külsőknél és az alakiságoknál fenforgó hiányok kipótlására szorithat bennünket; a mi pedig ezeknél becsesebb, az iskolák jó szellemét, azt minden külbefolyás nélkül mi magunknak kell fenntartanunk és megteremtenünk, hogy ez intézetek ne csak az ismeretek terjesztésére szolgáljanak, mely czél ma már az egyházak nélkül is elérhető, hanem a református hitnek, az igazi műveltségnek és jó nevelésnek is meleg ágyai lehessenek. Erre nézve sem elég az, a mit ez iskolák tényleg nyújtanak. Tanárainkban ugyan, szintúgy mint a fentartó és igazgató testületekben, megvan az ide vonatkozó akarat s a jóravalóság csak nem minden alap kelléke, de hiányzik valami, a mi az akarat és erő kifejlesztéséhez és sikeresitéséhez szükséges; hiányzik, vagy csak igen gyarló és kezdetleges formában van meg, az egyházi főbb hatóság irányzó és vezető közege, a jóakaratú szakember, egy személyben hivatali feljebb való, ki egész erejét és idejét ez ügynek szentelve folytonosan ügyeljen és buzdítson, támogassa a jó igyekezetet, észrevegye és meg ne tűrje a rendetlenséget, ki szélesebb látókörrel és tapasztalatokkal bírván a gymnáziumi képzés terén, az alacsonyabban levőket a feladat magaslatára emelhesse.)) A derék felügyelőségi elnök e nyilt vallomása csak hivatalos constatálása azon köztudomású ténynek, melyet a szakférfiak és helyzetismerők között sokan és régóta tudnak, hogy a tiszántúli gimnáziumok ügye az 1883. évi középiskolai törvény óta követett félszeg iskolapolitika áldozatjai. Az emiitett törvény ideje óta kétféle iskolapolitika követtetett az autonom közegyházak által. Elfogadni az adott viszonyokat s belőlök az államsegély igénybevétele által kivonni közegyházunkra nézve a kínálkozó előnyöket; igy tettek a Dunamellékén, Erdélyben s több felé az országban. Vagy pedig az iskolai autonomia sértetlen fenntartásával az «önerőnkből» régi elvén maradva, saját erőink megfe-