Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-11-02 / 44. szám

Bonifas egyébiránt elismeri, hogy a középkorban sőt a reformatió után a 17—ik században is a nagy keresztyén tények mintegy megkövesedve voltak az egyházi formulákban, e formula mint szemfödél borult az igazságokra és azok holt betűkké lettek. De úgy vélekedik, hogy még akkor is az igazság egész hatályával megmaradt az egyházban, hogy megtartsa és ujjászülje azokat, kik hozzá eljuthattak. Nekünk pedig ugy tetszik, hogy az ilyen keresztyéni optimismusban, bárminő mély vallásos indok sugalja is azt, van valami rendkívüli. Mert az evangeliomi igaZság nagyon is hozzáférhetlen maradt a hívők nagy tömege előtt azon időkben, mikor magok is a legnagyobb és legkegyesebb theologusok közvetlen befolyása alatt állva gyakorlati keresztyénségök iránya és jelleme által hazudtolták meg azokat a dogmákat, melyeket mint theologusok formuláztak. Siessünk hozzátenni, hogy Bonifas optimismusa semmit se alterálja az ő magas történetiről egyén ess égét. Szintoly erősen hívén a szabadságban és a bűnben mint a gondviselésben, ép oly jól kimutatja a tévedéseket, hézagokat, kihágásokat, mindennemű eltéréseket, mikép az ő «dogmák történelme» arra a következtetésre vezet el bennünket, hogy a 18-ik század kezdetén, tehát csaknem a reformatió más napján, a keresztyén theologia hosszas munkájának egy második scholastícaban kellett véget érnie, mely idősb nővére hibáiban oly bő részt vett, hogy az a kriticai mozgalom, mely a 18-ik századdal kezdődött, mintegy kikerülhetetlen vala. A dogmák törtenelmében a kegyes tanár elejétől végig állandóan megkülönbözteti a két szabad faktor combinált működését t. i. az isteni és emberi faktorét. E két faktor közül az elsőnek igazgató és végtére is győzedelmes működése nem nyomja el a másodikét és az utóbbi emberi faktor magyarázza meg a megállásokat, eltéréseket, tévedéseket, hiányokat, hátrálásokat. De az isteni gondviselés felhasználja még a tévedést is, hogy ösztönözze az egyházban az igazság keresését és a törekvést egy pontosabb formula feltalálására. VI. Bonifas kitűnik annak megmutatásában is, hogy a keresztyén nagy dogmáknak, mint pld. a tanítás dogmájának, hogyan kelle a vallásos sferából szükségkép a metafizikai s'ferába felemelkedni. Kitűnik abban is, hogy felismeri mind a dogmák fejlődésének benső logicáját, mindazok közül bármelyiknek befolyását a dogmatica egészére. Azonban a nagy keresztyén doktoroknál mindenek előtt nem a szellem hatalma és eredetisége az, amit Bonifas méltányol. Teljes fém-be állítja elő a dogmák történelme és theologia számára Origenes által tett nagy szolgálatokat, kinél hiányzott azon szabadság valódi természetének felismerése, 'melyet ő a világ egyetem mesterévé és céljává tett; de Origenesnél Bonifas főlebb becsüli átaljában a «bölcs Ireneust». Nem habozom — úgymond — Ireneust Origenes fölé helyezni a követett rendszer és az elért eredmények miatt. Nem oly hatalmas lángész, nem is oly alkotó tehetség, mint Origenes, messze is van attól, hogy bírja annak roppant irodalmi és bölcsészeti műveltségét. De nem is osztozik a szemlélődések, a metafizikai nagy alkotások iránti ízlésében. Hanem Ireneus bölcsebb, gyakorlatibb szellem. Gondolatát közelebb határozza meg. Világosabban rajzolja le annak körvonalait, rendszere latin. De gondolkodása nagyon is görög; érett gyümölcse annak a hosszas és szabad fejlődésnek, mely a második század egész folyamában, Görögországban, Kis-Ázsiában és Alexandriában nyilvánult. Ireneus theologiája, mely egészen a gnosis metafizikai ábrándjai ellen van irányozva, erősen az erkölcsi és történeti igazság szilárd területére van építve. Nem éri be szavakkal és képekkel és visszautasítja az üres gnosticus symbolismust és folyvást teljesen reális területen mozog. Ismét az a kétségbevonhatatlan fensőség, amelylyel a nagy theologiai kérdéseket tárgyalja és megoldja.)) Ireneus után Athanasius és Canterbury Ansehn bírják Bonifasnak csudálkozását és teljes rokonszenvét; a nagy Athanasius «az orthodoxia atyja,» ki egyesíti magában a görög genius speculativ merészségét és mélységét a latin genius precisiójával, tisztaságával és dialektikai szigorával, ép oly nagy jellem mint nagy theologus, a megváltó istensége dogmájának kérlelhetlen bajnoka. Ötször kiutasítva, 20 évig száműzve, de soha el nem csüggedve, mindig emelt fővel még a császárok előtt is, kiknek incompetentiájokat a hit dolgában bátran proklamálja. Canterbury Ansehn, a scolastica atyja, ki formulázza annak elvét, kijelöli programmját e szavakban: fides querens intellectum; azután a maga által felállított elveket alkalmazza az Isten lételének bebizonyítására, melyek máig is híresek és hogy megállapítsa a megtestesülés és engesztelés szükségességét. Athanasius és Anselm közé helyezi Augustinust. Mig Pelagius azi tanítja, hogy az ember csak saját magára és csalárd erejére van utalva, Augustinus leszállítja az emberbe az egész Istent legfőbb kegyelmének minden teljességével. Azonban az absoluta praedestinatioról szóló tana theologiailag el nem fogadható. Különösen három pontból elfogadhatatlan az előttem, mondja Bonifas: 1 Augustinus oly nagy részt ad a kegyelemnek az üdvben és e kegyelemnek oly ellenálhatatlan, oly föltétlen hatást tulajdonit, hogy minden emberi tevékenység és felelősség egészen eltűnik. De az embernek az üdv dolgában való eme tétlensége ellentétben áll a lelkiismeret bizonyságával és az Irás nyilatkozataival. Nekünk kegyelemre van szükségünk oly kegyelemre mely minket felkeres és minket megelőz: ez igaz. De e kegyelem nem tesz rajtunk erőszakot. Vonz minket, annélkül hogy kényszerítene, mi neki ellenálhatunk vagy befolyásának engedhetünk, elfogadhatjuk vagy visszavethetjük. És ezt a megtérés pillanatában ép ugy, mint a keresztyén élet minden folyamain keresztül. Az ide vonatkozó helyek számosak és határozók. 2. Augustinus önkényesen megszorítja az üdv universalismusát; szerinte Isten az ő fiát egyedül a választottakért küldötte el. De ez mégis nagyon ellenkezik az Irás számos helyeivel. Mert az írások szerint a kereszt mindenek számára és a kegyelem is mindenek azátnára adatott. 3. Végre az Augustinusi predestinátio önkény szerűválasztás, amely által Isten egyiket az életre, másikat pedig a halálra Ítéli. Valóban, ha Isten üdvözítheti a a kárhozottakat és mégse teszi, ha megtagadja tőlük az üdv lehetőségét, nem felelős-e vésztőkért ? És miért választja inkább ezeket, mint azokat ? Nem mindegyiknek ugyanolyan lelke van, mely teremtetett Istenért, a boldogságért, szentségért? Mindnyájan, mikor bűnösök nem oly hibának áldozatai-é, a melynek ők nem szerzői egyenesen? Igazság az a szeretet Istenétől, hogy igy némi ritka kiválságokat szerez az egyik számára és elhagyja a többit? Miért hozta Isten létre a kárhozot-