Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-10-05 / 40. szám

módon nem tartok arra igényt, hogy nekem tegyetek vallomást. Egyedül Isten előtt tárjátok fel lelki sebei­teket és egyedül őtőle várjatok gyógyulást. Mert mi­előtt egy szót szólanátok, Isten már tudja imátok.» Továbbá a zsidókhoz írt levél XII. r. felett készí­tett magyarázatában, XXXI-ik homilia, X-ik kötet, 289-ik lapon így szól : «Ne elégedjünk meg azzal, hogy magunkat bűnösöknek nevezzük : hanem vizsgáljuk meg és számláljuk fel a mi bűneinket. Amivel nem azt mon­dom, hogy gyónni menjetek, mint némely különcök: hanem azt, hogy valljátok be bűneiteket Isten előtt, ismerjétek el vétkeiteket Birátok lábainál; imádkozza­tok szívből, lélekből és bocsánatot nyertek.» Az I. zsoltár felett irt homiliájában, V-ik kötet, 589-ik lapon, ugyanez a Chrysostomus így szól: ((Vall­játok meg bűneiteket imátokban naponként. Mért inga­doznátok ezt tenni ? Nem azt mondom, hogy ember­nek gyónjatok, aki bűnös, mint ti és aki megvethetne benneteket, ha ismerné hibáitokat. Azt mondom, hogy Istennek tegyetek vallomást bűneitekről, ki megbocsát­hatja azokat.» Csodálatra méltó IV-ik homiliájában «De L azaro » I. kötet, 757-ik lapon így kiált fel : «Nos mondjátok meg nekem, miért szégyenlitek bevallani bűneiteket? Hát arra ösztönözünk mi benneteket, hogy ember előtt leplezzétek le azokat, ki egy szép napon szemetekre lobbanthatná? Azt javasolják-e, hogy a veletek egyen­lők közül egynek tegyetek vallomást, ki elhíresztelheti és tönkre tehet benneteket ? Amit mi tőletek kívánunk, abban áll, hogy lelki sebeiteket mutassátok fel a ti Uratoknak és Mestereteknek, ki egyszersmind a ti bará­totok, őrizőtök és orvosotok.)) Chrysostomus egy kis munkájában, melynek címe : «Catechesis ad Illuminandos», II—ik kötet 2to-ik 'lapon ezen figyelemre méltó sorokat olvassuk : «Ami felett leginkább kell csodálkoznunk, nem az, hogy Isten meg­bocsátja bűneinket, hanem hogy nem fedezi fel azokat senkinek s tőlünk sem kívánja, hogy azt tegyük. Amit tőlünk kiván abban áll, hogy egyedül Neki valljuk be bűneinket, azért hogy bocsánatot nyerjünk.)) Ágoston a XXXI-ik zsoltár felett írt szép homi­liájában ezt mondja: «Bűneim megvallom Istennek és O megbocsátja az én vétkeimet. Ezt a vallomást azon­ban nem ajkammal, de szívemmel teszem. Alig nyitom meg szám bűneim bevallására, midőn Isten már meg is bocsátotta azokat, mert Isten már szívem szavát hallotta.)) Az egyházi atyáknak Migne általi kiadásában a 67-ik kötet 614—615. lapokon ezt olvassuk: «A 390-ik év körül a bűnbánati hivatal (poenitentiaria) eltörölte­tett az egyházban egy nagy botrány következtében, melyet egy nő idézett elő, ki nyilvánosan azzal vádolta magát, hogy vétkezett egy diaconussab) Tudom, hogy a fülbegyónás szószólói az egy­házi atyák irataiból több helyet mutatnak fel az együ­gyűeknek, ahol az mondatik, hogy a bűnösök a papnak, vagy püspöknek meggyónnak: de ez a legtisztességtele­nebb útja ezen tény bizonyításának, mert azok előtt, kik ezen kor egyháztörténelmét csak egy kissé is ös­merik, világos, hogy nem másról, mint nyilvános kihá­gásokért, -2 bűnbánati hivatalok előtt történt nyilvános gyónásokról van szó. A bűnbánati hivatal ebből állott: Minden nagy városban volt egy különösen kijelölt pap, aki aki azo­kon az egyházi gyűléseken elnökölt, hol a nyilvános bűnökbe esett tagok utasíttattak a gyülekezet előtti val­lomástételre azért, hogy visszaállíttassanak a gyülekezeti tagság jogaiba; ennek a lelkésznek volt a tiszte fel­olvasni, vagy kijelenteni az egyház által a bűnösökre hozott megbocsátó Ítéletet, mielőtt azok ismét az úr­vacsorájához bocsáttattak volna. Ez tökéletesen egyezik Pál apóstól azon eljárásával, melyet egy korinthusi vérfertőzővel szemben követett. Ezen botrányos bűnös, ki beszennyezte a keresztyén nevet, de azután beval­lotta és megsiratta bűneit az egyház előtt : bocsánatot nyert, nem paptól, kinek fülébe súgta a vérfertőztetés részleteit, hanem az összegyülekezett egész egyháztól. Pál apostol készségesen helyben hagyja a korinthusi egyház ily eljárását, hogy az eltévedt, de bűneit meg­bánt atyafit feloldozta, s a maga körébe ismét vissza­fogadta. Midőn az első századokbeli egyházi atyák a gyó­násrói beszélnek, feltétlenül mindig a nyilvános és nem a fülbegyonást értik. Oly nagy a különbség ezen nyilvános és a fülbe­gyónás között, mint a menny és pokol, Isten és nagy ellensége, a Sátán között. A nyilvános gyónás tehát az apostolok korából veszi kezdetét és mai napság is gyakorlatban van a protestáns egyházakban. De a fülbegyónás ismeretlen volt Krisztus első tanítványai előtt s ma is borzalom­mal utasítja azt vissza Isten fiának minden igaz követője. Erásmus, egyike azon legképzettebb róm. katho­likusoknak, kik a Luther és Kálvin által megkezdett reformátiónak a 16-ik században ellene szegültek: «De Poenitentia» című értekezésében rettenthetlenül és be­csületesen így nyilatkozott; (díst. 5.): «A bűnbánati intézmény (fülbegyónás) inkább némely ó- és új-szö­vetségi hagyományból indult ki. De papjaink nem elég körültekintéssel vizsgálva meg, hogy mit mondanak régi doktoraink, csalódásba estek ; amit azok az álta­lános és nyilvános gyónásról mondanak, ezek lassan­ként a titkos és magán gyónássá ferdítették el.» Nyilván való dolog, mit egyetlen tanult római katholikus sem tagadott soha, hogy a fülbegyónás az egyház dogmájává és kötelező gyakorlatává csak az 1215-iki laterátii zsinaton lett, III. Incze pápa alatt. A fülbegyónásnak, mint dogmának egyetlen nyomára sem lehet akadni ezen évet megelőzőleg. így hát több mint 1200 esztendei erőfeszítésre volt szüksége a Sátánnak, hogy elkészítse feltalálásai­nak remekét, melylyel meghódítsa a világot és kárho­zatra juttassa az emberek lelkét. Lassan-lassan lopódzott be ez a csalárdság a vi­lágba, épen mint a zivataros éj fellegei, anélkül, hogy valaki meg tudná jelölni a pillanatot, melyben a vilá­gosság első sugarai félrevonultak a sötét fellegek elől. Nagyon jól tudjuk, hogy mikor tündökölt a nap, azt is tudjuk, hogy mikor uralkodott a legnagyobb sötétség a világ fölött: de senki sem tudja határozottan meg­mondani azt, hogy mikor halványodtak el a világosság első sugarai. Ugy mond az Úr: ((Hasonlatos a menyeknek országa az emberhez, ki az ő földébe jó magot vetett.» «És mikor az emberek aludtak, eljőve az ő ellen­sége és_ vete konkolyt a búza közé és ehnéne». ((És mikor szárba ment és gyümölcsöt hozott, akkor meglátszék a konkoly is.» «A házigazdának szolgái pedig előállván, mondá­nak néki: Uram! avagy nem tiszta magot vetettél-e a te földedbe? honnan van azért a konkolya? «És monda nékik: Valamely ellenségem mívelte ezt.» (Máté XIII. 24—28.) Igen, a jó Mester mondja nekünk, hogy az ellen-

Next

/
Thumbnails
Contents