Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-10-05 / 40. szám

legbiztosabban és legkönnyebben el lesz érhető, vagy legalább megközelíthető. De mintha már hallanám a szokásos ellenvetést : igen ám, csakhogy egy ily állás rendszeresítése ismert anyagi viszonyaink mellett alig lehetséges és csakis kegyes óhajtás lehet, a mi még ezúttal az utópiák országában foglalhat csak helyet. Erre az a megjegyzésem, hogy a jelenlegi egyházkerületi ügyészi tisztség keretébe ez a terv — kivált ha még a házassági bíráskodás jogával ennek terheit is magára akarja vállalni az egyház — aránylag kevés áldozattal beilleszthető s be is illesztendő, ha csak azt nem akarjuk, hogy a rohamosan haladó kor szekere intézményeinket, melyekre méltán féltékenyek lehetünk, összetörje, s a légió számra felszaporodott ellenségeink gúny mosolya vigyorogjon folyton szemünk közé .. . quod Deus avertat! Budapest, 1890. október hó. Kálosi József, a dunamelléki ref. egyházkerület világi jegyzője. A fülbegyónás dogmája. (Folytatás és vége.) Possidius hátrahagyta számunkra Augustinus érdekes élettörténetét az ötödik századból; és itt ismét kárba veszett fáradság azt keresni, hogy a hippói híres püspök hol és mikor gyónt, vagy hallgatta mások titkos vallomásait. Sőt többet mondok, Augustinus (Ágoston) írt egy csodálatra méltó «Vallomások» cimű könyvet, melyben életrajzát adja. Ezen csodalatos könyvvel kezünkben követjük őt lépésről-lépésre, a hová csak megy; sorba járjuk vele azokat a híres iskolákat, hol az ő hite és erkölcse oly szomorú hajótörést szenvedett; elvezet bennünket a kertbe, ahol ingadozva menny és pokol között, könny-zápor közepette megy a fige-fa alá s így kiált fel: «Oh Uram! meddig maradok az én bűneimben ?» Lelkünk, lelkével együtt, megindul, midőn halljuk vele együtt az édes és titokteljes szót: «Tolle! iege!» — vedd és olvasd. Sietünk vele együtt a helyre, hol az evangyéliomot hagyta; reszkető kézzel nyitjuk fel és olvassuk : «Mint nappal, járjunk illendően ;... öltözzétek fel az Ur Jézus, Krisztust.)) (Róm. XIII. 13. 14.). Ágostonnak ezen hasonlíthatlan könyve oly hatással van ránk, hogy vele együtt sírunk és vele együtt örülünk ; beavat bennünket legtitkosabb tetteibe, minden bánatába, aggodalmába, örömébe; felfedi előttünk egész életét. Elmondja, hová megy, kivel vétkezik és kivel dicsőíti az Istent; magával együtt minket is imádkoztat, énekeltet és magasztaltatja az Istent. Lehetséges-e, hogy Ágoston gyónt volna a nélkül, hogy nekünk elmondaná: mikor, hol és kinek? Elfogadta volna ő e -bűnök alóli feloldoztatá^t gyóntatójától a nélkül, hogy örömének minket is részesévé ne tenne és ne kérne bennünket, hogy az ő gyóntatóját vele együtt áldjuk ? De hiába keresünk ezen könyvben egyetlen szót -is a fülbegyonást illetőleg. Ez a könyv kétségtelen tanuja annak, hogy mind Ágoston, mind pedig az ő kegyes anyja Mónika, kiről gyakran van említés téve, a nélkül éltek és haltak meg, hogy csak egyszer is gyóntak volna. Ezt a könyvet döntő bizonyítéknak lehet tekinteni arra, nézve, hogy «a fülbegyonásw modern csalárdság. Ezen könyvben elejétől kezdve végéig azt látjuk, hogy Ágoston hitte és hirdette, hogy egyedül Isten bocsáthatja meg az emberek bűneit és hogy csak neki kell vallomást tennünk, hogy bocsánatot nyerjünk. Ha ő gyónást említ, azt csak azért teszi, hogy tudja meg a világ, mily irgalmas volt ó hozzá az Isten és hogy segíthessen neki dicsőíteni és magasztalni a kegyelmes mennyei Atyát. A ((Vallomások)) tizedik könyve, III—ik fejezetében így szól: «Mi közöm nekem az emberekhez, hogy az én vallomásaim meghallgassák, mint akik meg tudják gyógyítani az én bűneimet ? Az emberi nem igen kíváncsi tudni a mások életét, de nagyon hanyag megjavítani azt.» Mielőtt fölépítette volna Ágoston ezen fenséges és örök időkig tartó emlékoszlopot a fülbegyónás ellen, már Chrysostomus János felemelte az ellen ékes szavát az 50-ik zsoltár felett irott szép homiliájában, ahol az egyház nevében, így szól: «Nem kívánjuk, hogy bűneiteket embertársaitok közül valakinek meggyónjátok, hanem egyedül csak az Istennek.)) Nestorius, Chrysostomus János előde a negyedik században, egy nyilvános rendeletében, melyet a legjelesebb róm. kath. történészek is kénytelenek hitelesnek elismerni, ünnepélyesen betiltotta a fülbegyónás gyakorlatát. Mert valamint mindig voltak tolvajok, részegesek és gonosztévők a világon, úgy mindig voltak férfiak és nők, akik azon ürügy alatt, hogy kölcsönös vigasztalás és építés végett közlik egymással gondolataikat, neki adták magukat mindenféle gonoszságnak és bujaságnak. A híres Chrysostomus tekintélyével csak szentesítette előde munkáját, midőn mennydörögve az újszülött szörnyeteg ellen, ezt mondá a korabeli keresztyéneknek : ((Nem kívánjuk, hogy bűneiteket embertársaitok közül valakinek meggyónjátok, hanem egyedül csak az Istennek.)) A fülbegyónás az első eretnekségekkel, különösen a Marcion-féle eretnekséggel veszi kezdetét. Bellármin úgy szól arról, mint amely akkor gyakorlatban volt. De lássuk, mit mondanak az egykorú irók ezen tárgyra vonatkozólag. «Némely nőknek szokásuk volt az eretnek Márcionhoz járni bűneik bevallása végett. De minthogy Márciont megigézték a nők szépségükkel, s egyszersmind bele is szerettek: átengedték magukak a vele való vétkezésnek.)) Nézzük, mit mond Basil a XXX-ik zsoltár magyarázata közben a gyónásról: «Nem teszek vallomást ajkaimmal a világ előtt. Bezárom szemeim és úgy vallom meg bűneim szívem rejtekében. Előtted fohászkodom, te légy egyedül tanúm óh Isten! A jaj-szó belől, lelkemben van. Ott nincs szükség sok beszédű vallomásra: szomorkodás és bánkódás a legjobb gyónás. Igen, a lélek jajveszekelése a legjobb gyónás, melyet Te hallgatsz meg kegyelmes Isten ! Chrysostomus «de poenitentia» homiliájában — IV-ik kötet 901. lapon — következőleg ír: «Gyónásoknál nincs szükség tanura. Titkon valld be bűneidet, elég, ha egyedül Isten hallja.» V-ik homiliájában, «De incomprehensibili Dei natura» (Isten megfoghatatlan természetéről) az I. kötetben azt mondja : «annálfogva kérlek benneteket, bűneiteket mindig Istennek válljátok meg! Én semmi