Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-09-07 / 36. szám

ják az anyaszentegyház építését, s óvhatják meg magukat az ellen támadásaitól. De fájdalom, ez csak a műveltebb népnél van így, a műveletlenebbeknél pedig oly kevéssé van kifejlődve az összetartózandóság érzete, hogy ezek ép oly messze állónak tartják a két testvér felekezetet egymástól, mint ezektől akár a róm. katholikust. Ez állításom tapasztalaton alapszik, melyet példákkal is bizonyíthatok. Nemrég találkoztam egy nagy református községben lakó ev. iparossal. Beszédbe ereszkedtem vele és kisült, hogy öt évi X-en lakása alatt egyszer sem volt a ref. templomban, mert ő nem «kálvinista», hanem «lutheránus», s mivel az egész községben ő az egyedüli evangélikus, s mivel a felesége katholikus, ő anynyival inkább nem járhat a «kálvinista» templomba. A feleségétől megfizeti a «papbért» és iskola-adót a katholikusoknál, de magától nem fizeti meg, mert ő nem katholikus, hanem protestáns. Azt várná az ember, hogy mivel ev. gyülekezetnek nem adózik, saját személyére nézve a ref. egyházhoz csatlakozik és annak fizet. Világért se, inkább egyházi közösség nélkül él. Midőn én csudálkozásom fejeztem ki afelett, hogy protestáns ember létére ugy elhanyagolja a templomot, ezzel a szomorú vigaszszal vigasztalt meg : «Mióta megházasodtam, eljárogatok a kath. templomba, de csak — a feleségem kedvéért)). Ez aztán így szokott menni tovább. A fiú gyermeket, ki törvény szerint protestáns, megkeresztelteti a plébánossal; kath. iskolába járatja; engedi, hogy tanítsák a keresztvetésre, s nem tudom, miféle védszetttek imádására, s így megfosztja a prot. egyházat egy néhány lélektől, ugyanannyit szerez az «egyedül idvezitőnek», még pedig azért, mert ő nem «kálvinista», hanem «lutheránus», ép azért neki mindegy, hogy gyermeke akár a «kálvinista», akár a «pápistái iskolába jár. Most nézzünk más példát. Egy népes kath. községben ismerek egy vegyes házaspárt, a melyre plébános adta az áldást, kik közül a férj katholikus, a nő evang. vallású. És ezen ev. nő karján a ((békességre törekvő, a krisztusi tanok magaslatára emelkedett)) plébános úr megtagadta a kath. szülött megkeresztelését; azon ev. nő karján, kinek gyermekei mind, tehát a leányok is katholikusok, mert a szülők a házasság kötéskor odaígérték. Mindenki tudja, hogy ezt a plébánusnak nem szabad tennie, mert törvény tiltja s a szülőknek is lelkiismeret elleni vétek, hithagyási bűn ilyet cselekedni. De a saját pásztor nélkül való szegény .lelkeket nincs a ki felvilágosítsa. Bármint sajog is ilyenek látásán a református lelkész szíve, nem segíthet semmit, mert nem tudhatja, mely ev. anyagyülekezethez tartoznék tulajdonképen «a boldog elhalászott)), mert neki nem szabad lelkipásztori gondja alá venni az elhagyatottat, mert akkor ő is vallássérelmet követne el. De elég ez a két példa is. Ezekből is meggyőződhetünk, hogy tenni kell valamit, és nem csak evang. testvéreinknek, hanem nekünk is, mert én erősen hiszem, hogyha az érem másik felét fordítjuk, hasonló kóros tünetekkel találkozunk, hasonló körülmények között saját egyházunk tagjainál is. Most szabad legyen nekem, Isten igéje szerint megtisztított vallásunk iránti végetlen szeretetből, pár kérdést intézni a nálam tapasztaltabb férfiakhoz. i. Nem volna-e helyes, hogy miként a reformátusoknál van, az evangélikus testvérek is törvényben mondják ki, hogy minden evangélikus hivő tartozik valalamelyik ev. hitközséghez csatlakozni s másfelől mindkét prot. egyházban törvényes intézkedést tenni arra nézve, hogy az országnak minden polititikai községe, pusztája, tanyája stb. valamely anyaegyház joghatósága alá helyeztessék, hogy a parokhiális illetékésség minden egyes hívőre nézve minden kételyt kizárólag megállapíttathassék ? 2. Nem volna-e helyes a reformátusok között élő evangélikusokat és megfordítva az evangélikusok között élő reformátusokat, ott, a hol az anyagyülekezet oly távol van, hogy onnan a lelki gondozás nem teljesíthető, a ref. illetőleg az ev. lelkész gondjaira bízni? Én azt hiszem elvileg igen, mert a pásztor inkább bízhatja a nyájából kiszakadt juhokat a testvér gondozására, ki megőrzi azokat, s kész mindenkor neki visszaadni e szavakkal: «melyeket reám bízta!, megőriztem, és egy is azok közül el nem veszett», mint szerte kóborolni hagyni, s így kitenni a biztos elveszésnek. 3. Nem lehetne-e a szórványokban élő híveket talán a legközelebb tartandó zsinatokon hozandó testvéries hitközösségi egyezmény*) utján arra bírni, hogy ne szédelegjenek lelki felügyelet nélkül, hanem ha saját egyházuk messze van, éljenek a testvér jótéteményeivel, hordozván annak terheit is. Értem a jótétemények alatt különösen az iskolát, vagy legalább a prot. vallásban leendő kötelező neveltetést, mert ha a gyermek egyházunk tanaival homlokegyenest ellenkező tanokat szí be, ha el nem vesztjük is egészen, de igazi hitbuzgó protestáns soha sem válik belőle. Ha így tehetnénk, nyernénk mindketten sokat, és nem veszítenénk semmit, mert a felekezeti sajátosságot így is meglehetne őrizni, ezt bizonyítják egyesült protestáns egyházaink is. A fentebbiekben elmondottam e téren tett tapasztalataim egy részét; elmodottam, mert kötelességemnek tartottam, mert sajog a szívem, fáj a lelkem, ha látom, hogy a gondozás nélküli lélek, igen gyakran, szent vallásunkra nézve örökre elveszett. Feltettem kérdéseimet, tapasztalatokban gazdag, érdemdús atyáktól várván a feleletet. Kérem őket, hogy az ő kipróbált bölcsességükkel mutassák meg nekünk ifjabbaknak a helyes irányt, így szólván : Ezt cselekedjétek, atyámfiai, férfiak ! Erősen hiszem, hogy ily természetű intézkedésekkel nemcsak a hittestvéri viszony erősödnék a testvér egyházak között, nem csupán a hívek hithűsége nyerne természetszerű támogatást, hanem az ősellenséggel szemben a hitsorsosok ellenállási képessége is jelentékenyen fokozódnék, erre pedig a mai elkereszteléses világban égető szükségünk van nekünk protestánsoknak. Duna-Bogdány. Bíró Mihály. GYAKORLATI LELKÉSZET. Főpásztori beszédek. (Visszaemlékezésül Szász IC. püspök úr vértesaljai egyházlátogatására.) (Folytatás.) X. A Gárdonyban, ugyancsak április 29-én tartott főpásztori beszéd ((Üdvözöllek itt a Velencei tó partján települt Atyámfiai 1 kikhez régóta vágytam azért is, hogy sokat szenvedő — azóta fájdalom, már kiszenvedett — agg lelkipásztorokat, s titeket is láthassalak. Ot már e testben nem láthatom ; helyette újonnan választott fiatal *) A hitközösségi egyezményt a két evangelikus egyház zsinatja országossá tehetné s a részletes kivitelt minden egyházmegye területén az illető tractusokra vagy esperességekre bízhatná. A szórványok ily testvéries kölcsönös gondozása által évenként százakat és százakat tarthalnánk meg az evangéliumnak, míg most a gondozás szervezetlensége miatt mindkét hitvallású evangélikusok évről évre számtalan lelket veszítünk. B. M.