Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-26 / 4. szám

Mi volt a hit eredetileg ? Fogadjuk el Schwalb úr meghatározását, hiszen elég helyes az, Isten Jézus Krisztusban való kegyeimének oly benső áhítattal és tűzzel való megragadása, mint ezt Luthernél látjuk. Ugy vagyon. Az igaz keresztyén hit mindég ez volt: mysticus egyesülése, kiengesztelődése s megigazulása a bűnös léleknek az ő Megváltó és Üdvözítő Krisztusában a Szent-Lélek által az Istennel, mint mennyei Atyával. E hit, ez emberivé vált isteni kegyelemerő volt az, mivel Jézus Krisztus az emberiséget megajándékozta s mely meggyőzte a világot. E hit élt Péterben, e hit élt Pálban, e hit élt Ágostonban, e hit élt Lutherben, ez élt s él minden igaz keresztyénben s hatja, munkálja immár kétezred év óta a szeretet nagy műveit. S e hitről mondja Schwalb úr két ezer év tapasztalatainak teljes ignorálásával, hogy arra az ember képtelen. Meggondolta, mit állított ezzel ? Se többet se kevesebbet, minthogy az ember vallásra egyáltalán képtelen. Mert ha, mint maga mondja, a hitnek csak mysticus tárgya lehet s e tárgy az Isten, s ha az ismeret — saját szavai szerint — «nur zur Schwelle des Heiligthums» vezet, tovább nem, lehet-e akkor egyáltalán vallásunk nekünk többi embereknek, a kik nem vagyunk s nem is lehetünk mysticusok, mert bennünk erre nézve — szintén saját szavai — „fehlen die natürlichen Anlagen." Hát ez ugyancsak vastag tévedés, de nem az egyházi protestantismusnál, hanem Schwalb úrnál. És mégis Schwalb úr fel akarja mindnyájunk előtt nyitni a menny kapuját, hit, vallás nélkül üdvözíteni akar minket. Hogyan? ha Istenhez, a szentségnek nem köszöbéhez, hanem kettős közepébe, mélyébe csak a hit, a vallás vezethet ? Igazán sajátságos eljárás, valóságos szemfényvesztés. Schwalb úr (hisz mint protestáns prédikátor lép a szószékre) látszólag elismeri a protestántismus alapigazságát, sola fide ! kiáltja Lutherrel s aztán a «fides salvifica»-t, nem ugyan mint olyat, a mi magában véve absurdum (hisz Luther bírta!), hanem mint olyat, a melyre Lutheren kívül minden más ember képtelen, tovább egy szóra sem méltatva (értjük jól miért!?) egyszerre nagyot ugrik s kijelenti : ez az oka, hogy a Jézus Krisztusban való isteni kegyelem helyére, mint hittárgy, a Krisztusról való tan, az ismeret lépett s romlásnak indult a hajdan erős prot. egyház. A tiszta tan lett minden baj forrásává. Jó, legyen, hogy úgy van. Mi volna ebből a következés ? Várnók, hogy Schwalb úr követelni fogja az eredeti hittárgy visszaállítását, követeleni, hogy térjünk vissza a Krisztushoz s áldozzunk fel minden emberi ismeretet az isteni kegyelem drága kincséért! S ezt teszi ? Esze ágában sincs. E követelmény előtt ravaszul előre ajtót zárt. O már a Krisztussal leszámolt. Hozzá nem akar senkit vezetni. Másutt keresi hát az orvosságot. Hol ? Az ismeretben. Lehetetlen. Hiszen minden baj forrásának épen az ismeretet tartja s az egyedüli mentő eszközt abban találja, ha megszabadítjuk a prot. egyházat az ismrettől. És mégis úgy van, hanem jól értsük meg a dolgot: nem minden ismeret egyforma. Van káros és van hasznos ismeret. Emez amannak ellenszere. Emez tudomány, amaz vakhit, tévelygés. Emez hitet, életet javít, áhítatot kelt, üdvöt biztosít, amaz hitet, életet ront, áhítatot irt, üdvöt kockáztat. Emez tartalmas, amaz üres. Emennek neve örökéletre vezérlő liberális, amannak neve örök kárhozatra vivő orthodox theologia. Ezt Schwalb úr, azt az egyházi protestántismus árulja. Most már értjük a dolgot. Tehát a schwaibi ismeretben vagyon a mi váltságunk és üdvösségünk. Csak ezt (s ne a Krisztust) s akkor meg lesz a földön, köztünk protestánsok között is az egység és békesség, és az emberekhez a jóakarat. Mert ennek az ismeretnek alapsajátsága, hogy az igazságot és a szabadságot szereti. E mellett — saját szavai — a prot. egyház minden tagja világosan és igazán kimondhatja „was die wirklich denken und glauben Ez volna hát az az ismeret, a mely fel nem fúj. Teremtő Isten ! ha az a Pál tudta volna, mi ajkra s mi beszédek élére kerülnek valaha az ő szavai! Talán le sem írja vala őket! Ha egy orthodox prédikátor áll a szószékre az baj, mert az ő ismerete felfúj, abban se igazság, se szabadság. Miért? Mert Schwalb úr úgy gondolja. Ha lutheránus, ha bibliahivő, ha csodahivő, ha Krisztushivő, az baj. Miért? Mert Schwalb úr úgy gondolja. De hisz ő is a protestáns egyház tagja, s azt mondja «a mit valóban gondol és hisz». S Schwalb úr szerint ez az igazság és szabadság! Hohó! megálljunk! Ez már nem igazság, nem is szabadság. Miért? Mert Schwalb úr az igazság és a szabadság. Honét tudom ezt? A hitből, mely nem Isten Jézus Krisztusban való kegyelmének, nem is az egyház hitvallásokban kifejezett tanainak, hanem egyes egyedül Schwalb úr bölcseségének, theologiai ismereteinek megragadásában és elfogadásában áll. S ez a hit nem absurdum, mert tárgya nem mysticus dolog, hanem szószéken álló valóság, Schwalb úr, a brémai prédikátor. Bizony bizony beteljesült rajta : a ki másnak verj met ás, maga esik bele. S mennydörög a felfújó ismeret ellen s nem veszi észre, hogy midőn a prot. egyházi tanrendszert destructiv-radicalis theologiai álláspontról ostromolja, miként fuvódik fel ő maga gyarló emberi ismereteinek elemeitől, hogy midőn egységet és békességet akar, miként üzen hadat mindazoknak, a kik a hit dolgairól másként gondolkoznak mint ő, hogy midőn építeni akar, miként döntögeti egyenként halomra jámbor hallgatóiban a kegyes hit és élet oszlopait, öli ki a vallásosság nemes érzéseit. Hát ehhez óriási önhittség, lelkiismeretlenség é> lelketlenség kell. S úgy látszik Schwalb úrnak ezek í mindenikéből bőven kijutott. Egyet azonban mégis elért : mitől másokat kivétel nélkül megfosztott az Igazság és Szabadság nevében, a teljes gondolat és szólás-szabadságot a maga számára teljesen lefoglalta. Ott áll a szószéken az egyedüli auctoritás, a schwaibi ész, lövelheti fénysugarait, oszthatja a világ megváltó és üdvözítő ismeretek özönét, mik között mindenesetre legérdekesebb az ő christologiai ismerete. Ennek szenteljünk hát még néhány szót. Pozsony. Dr. Masznyik Endre, theol, akad. tanár. «Protestáns Szemle.» Szerkeszti Kettessey Béla, a m. prot. irod. társ. id. titkára. Első évfolyam I. Il-ik füzet. Budapest, 1889. 208 lap 8-rét. (Folytatás és vége.) A mi a vasárnapi isteni tiszteletet illeti, úgy szeretné Csíki, hogy azokban mindig tekintettel lennénk a változó idő szükségére, a mindig változó helyi körülményekre. Aláirom teljesen. Az éneklésre minél nagyobb gondot kiván fordíttatni. Igaza van. Üdvösnek vallja az éneklőkarok szervezését s nagy ünnepeken, a közéneklés mellett ezek szerepeltetését. Egyet elfeledett: rászoktatni ismét a müveit és ezeket utánzó hölgyeket, hogy a templomban énekeljenek / Ha valami nagy úr neje, papné