Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-07-06 / 27. szám

A mult év november és december havát Stead Rómában töltötte azért, hogy meglássa azt, hogy a Vatican mennyire készült el, hogy e téren az első lépést megtegye. És habár ott a befolyásos bibornokok elég rokonszenvesen fogadták is, és igen szép frazisokat mondtak neki a szabadságról, az elnyomott irlandiákról a munkás osztályok nyomoráról, a kitűnő iró, a mint velünk benyomásait közli a Pali Mail Gazette hasábjain, egészen kiábrándulva tért vissza. A pápai udvart sok­kal inkább elfoglaltnak találta világi hatalma visszahodí­tási tervével, sem hogy a socialis demokracia élére áll­jon, és épen nem gondolt se Róma elhagyására sem egy jövő angol-szász pápa választására. Steadnek itt felhozott nézeteit egy amerikai szemlében már ismer­tettem, de most újra vizsgálat tárgyává teszem, mert a Mun-féle propaganda Franciaországban és Vindhorsté Németországban *) ezt aktualissá teszik. Néhány évvel ezelőtt hajlandók voltak a pápasá­got úgy tekinteni mint elavult intézményt, a melynek a világi ügyekre való hatása rohamosan hanyatlott. Bizonyára a római egyház hű gyermekei állandóan hisznek Péter utódja legfőbb hatalmának örök tartós­ságában ; de a veszélyek láttára, melyek mindenfelől fenyegették a mysticus hajót, nem titkolhattak el egy jajkiáltást, és mindannyiszor midőn a Vaticanban a pápa felemelte szavát, ez csak azért történt, hogy fel­jajduljon azon szomorú állapot felett, a melybe őt az eltévedt népek megátalkodottsága és hálátlansága jut­tatta. És különösen akkor, midőn 1870-ben Olaszor­szág felhasználva III. Napoleon vereségét, Rómát és a többi egyházi államokat annektálta, sokan azt képzel­ték, hogy a pápaság halálos döfést kapott. Pedig ez roppant tévedés volt, mint ezt az események azóta igazolták. Mikor én 1876-ban Annim gróffal St.-Moritzban találkoztam, ki akkor Németországot Rómában képvi­selte és aki Bismarkkal szakított a Róma ellen megin­dított «Kulturkampf» miatt, az igen eszes diplomata nekem azt mondá : «A kancellár azt hiszi, hogy a világi hatalom elvesztése gyengíteni fogja a pápát és hogy most könnyen célhoz jutand. Pedig az ellenkező az igaz. Míg a pápának földi birtokai, földi érdekei vol­tak, lehetett rá hatni fenyegetéssel vagy bizonyos elő­nyök Ígéretével. Olvassa ön a pápaság történetét Nagv Károlytól napjainkig és meglátja ön, hogy mire nem volt képes földi birtokáért. Maga IX. Pius nem hagyta-e el Lengyelország ügyét, hogy az orosz cár kedvébe járjon ? Ha összekoccanásunk van a pápával, tüstént küldhetünk egy fregattot Civita-Vechiába vagy elfog­laljuk Bolognát, ez a legkönnyebb mód őt engedékeny­ségre bírni. De most, hogy a pápa egy fegyvertelen öreg, kinek egyedül szellemi hatalma van, mit lehet vele tenni, hogy őt a mi nézetünk szerint való cselek­vésre szorítsuk? Elfogni, bebörtönözni? Ez gyűlöletes mód és teljesen hasztalan. Martyrt csinálnánk belőle. Jövőre az emberi kezek alól végkép kimenekült és erköl­csi tekintélye csudáson megnövekedett. A pápaság barátai nagyon el vannak vakulva, mikor neki viszsza akarják adni államait. Ma a «vatikáni fogoly » teljesen szabad. Adjátok vissza neki világi hatalmát, a politikai exigentiáknak újra kiszolgáltattátok. Különben is, minő ellenmondás az: másféle királyt tenni, mint az volt, kinek ő helytartója, ki ezt mondá: «az én országom nem e világból való.» *) Hozzá tehetjük: «és az ultramorHán sajtó mozgolódása nálunk is» aktualissá teszik. Szerk. A pápák világi uralmának elvesztése hát hihetőleg bevégzett tény, mert az azon általános históriai törvény alkalmazásának lenni látszik, mely egymás után söpörte el mind amaz egyházi fejedelemségeket, melyeket a középkor teremtett, a minők voltak a majnci, kölni, lüttichi püspökségek és több mások. De az egyház barátainak nincs oka ezen sajnálkozni, mert mint ezt Araim gróf megjósolta, XIII. Leo pápai székre lépése óta, a papság szerepe nem szűnt meg növekedni. A Vatican ma Európa diplomaticai központja, hol a legnagyobb ügyek tárgyaltatnak. A pápa vagy nyil­vánosan vagy titkos befolyások által lép közbe minden civilisált állam belső politikai mozgalmaiba. Es ennek oka nagyon világos. A lakosok többsége csaknem min­den kath. országban és a hatalmas kisebbség a prot. országokban mint Németországban és Angliában, sőt a schismatikus Oroszországban is a pap szavának enged, ki utasításait a püspöktől és a papától kapja. Azon népeknél pedig, hol a hit erősebben maradt meg, mint például Belgiumban, a pápának hasonlíthatlanul nagyobb hatalma van, mint a kiralynak. Neki engednek a valasz­tók, kik a képviselők többségét kinevezik és így a kor­mányzó minisztereket alkotják. A pápaság által legújabban a nyert nagy győze­lem az volt, a mi korunk legerősebb államférfiát, a vas kancellárt is egyezkedésre bírta. A Róma ellen megkez­dett harc, hogy kényszerítse a papokat az állami rend­szabályoknak hódolni, nagy politikai hiba volt; mert a cancellár nem használhatva a katholicus clerus ellen se vasat se tüzet, semmi eszközzel se birt a pápa és a püspökök ellenállásának megfékezésére. Miért kezdte hat a ((Kulturkampfot ?» Balon, a kancellár benső barátai­nak egyike, ki néhány évvel ezelőtt Németország briisz­szeli követe volt, előttem ezt így magyarázta meg : «A katholicus németek soha se fognak végkép lemon­dani arról, hogy a német birodalom jogarát, mely Nagy Károly óta mindig katholicus kezekben volt, egy pro­testáns fejedelem kezébe lássák átmenni. Miután előbb vagy utóbb a harc mégis kikerülhetetlen, jobb volt köz­vetlen most kezdeni, mikor a német nép a Franciaor­szág feletti győzelemben büszkélkedve hisz a germán faj elsőségében és nem szeretné azt néhány vén olasz praelatus rendelkezéseinek alávetve látni.» Ez érvek plausibiliseknek látszanak, mivel ezek határoztak el egy oly tisztánlátó politikust, mint Bis­marck ; de a tapasztalás megmutatta, hogy csalódott. O tévedésben volt a katholicus egyház ellenállási ere­jére nézve és azon eszközökre nézve is, a melyekkel ma rendelkezhetünk, hogy azt megszelídítsük. Elfeledte a történelem tanulságát, hogy két uralkodó bukott meg egy oly vállalatban, mint az övé. II. József osztrák császár kényszeríteni akarta Belgiumban a papságra készülőket a Louvain egyetemi tanfolyamának látoga­tására. A clerus ellentállt és forradalmat csinált. Német­alföld királya I. Vilmos ugyanazon rendszabályokhoz nyúlt, mint II. József és az 1830-iki forradalommal lakolt meg érte. Miután Bismarck nem juthatott célhoz a clerus ellenállása miatt a porosz katholicus tartományokban, és látta hogy hamis uton indult, egyenesen és végké­pen visszafordult. Megbékélt a pápával, sőt mi több, odáig ment, hogy segítő társa lett terveiben és bűntárs annak politikájában. Egyenként törölte el a «májusi törvényeket)), melyek azért hozattak, hogy bizonyos föl­tételekhez kössék a papok kinevezését. Azután a Spa­nyolországgal való perben a Carolina-szigetek miatt, hogy a kérdést megoldja, ügyessége betetőzéséül, rábízta

Next

/
Thumbnails
Contents