Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-29 / 26. szám

ziumok III. osztályában Comelius melyik életrajzának hányadik mondatát fordítják. íme ez volt az egyöntetűség és egyszersmind a chablonszerűség netovábbja. De vájjon lehetett-e e tanítás szellemében köszönet ? Lehetett-e ily megkötött kezekkel a tanárnak kedve a tanításhoz? Érvényesülhetett-e ily körülmények között a tanár egyénisége ? De van ezután egy fontos körülmény, mely éppen ellene szól az átlépés megkönnyítésének. Mindnyájan bőven tapasztalhattuk már, hogy mit tesz az intézetet változtatni s nem hiszem, hogy valami nagy lelki öröm fogná el akármelyik tanártársamat, mikor a VI. VII. vagy pláne a VIII. osztályban a tanév elején egy-két padra menő új arcot fedez fel. Bizonyára előre is fölébred benne a gyanú, hogy itt bizony a létszámnövekedés aligha jelenthet gyarapodást. Ha azután végig is néz a bizonyítványok tiszta elégségesein, akkor már, ha nem is mondja, de gondolja magában: «ismerlek szép maszk !» Ez Lőcséről, amaz Aradról, a harmadik és negyedik Győrből meg Sz.-Udvarhelyről való ; mindannyinak egy a baja, a melynek gyógyítására «enyhébb éghajlatot)) keres. Hogy mi azután a dolognak a vége, azt megmondják az érettségi vizsgálatoknak szomorú statisztikai táblázatai! Vájjon az következik-e ebből, hogy minden áron az átlépés megkönnyítését mozdítsuk elő s föláldozzuk iskoláink sajátos rendeltetését a kósza diákok érdekében ? Semmi esetre sem. Sőt inkább meg kell kívánnunk, hogy azon tanulók, kik értesítőjük bizonysága szerint egyik-másik tárgyat nem oly terjedelemben, vagy talán éppen nem tanulták az elhagyott intézetben, azokból pótló vizsgálatra álljanak, ha nem is az év elején, de legkésőbb az első évharmad befejeztével. Hiszen ugyanez eljárást követtük eddigelé is oly tanulókkal szemben, a kik a polgári vagy reáliskolából léptek gimnáziumba s eddigi tapasztalatom szerint éppen nem vallottuk kárát. Ily eljárás mellett meg lehetne szüntetni azt a sok visszaélést is, mely tudvalevőleg a sűrű intézetváltoztatással jár és az egyes intézetek nagyrészt maguk által nevelt tanulókat képezvén, a tanítás és nevelés munkája is eredményesebb és áldásosabb lenne, mint eddig volt. Ezért egyáltalában nem helyeselhetem azt a felfogást, mely ily külső, lényegtelen okból a mi intézeteinket is tökéletesen az államiak kaptájára akarja vonatni. De meg aztán mit is tennénk az egyöntetűség követelte változtatásokkal, ha véletlenül, éppen a zsinatot követő évben vagy hónapban, eszébe jutna az állami kormánynak — a mi nem oly lehetetlen — a Beőthy-féle javaslatot egész terjedelmében elfogadni s a tanterven (hisz ez nálunk igen könnyen megy) egyszerre nagy módosításokat tenni, melyeket mi esetleg egész a következő zsinatig nem utánozhatnánk ? Vájjon háromolhatnék-e abból valami nagy dicsőség a mi egyházunkra, ha iskolái ilyeténképen mintegy a túlhaladott álláspont fokmérőivé lennének ? Erre csak nem akarhatjuk kárhoztatni azt az egyházat, mely iskolái által évszázadokon át zászlóvivője volt a nemzeti művelődésnek. Mondjunk hát le arról a túlságosan hangoztatott szoros egyöntetűségről, a mely — mint látjuk — úgy is illusorius és a középiskolai törvény kötelező rendelkezéseinek teljes tiszteletben tartásával haladjunk a részletek megállapításában teljesen a magunk legjobb belátása szerint s ne várjuk, míg erre a jel másutt megadatik. Mi is sajnosan tapasztaltuk s hangoztattuk is elégszer, hogy tantervünk nem eléggé nemzeties irányú. Itt a jó alkalom, ne szalaszszuk el, hanem segítsünk a bajon úgy, a mint lehet s ne várjuk, míg az államkormány megadja a jó példát. (Vége köv.) Endrei Akos. TÁRCA. A Léviátán. Tetszik tudni, mi az a Léviátán? A rege azt mondja róla, hogy valami nagy kígyó, a melyiknek ha levágják a farkát, még nagyobbra nő és minél jobban levágják, annál nagyobbra nő. Merre van hazája, nem bizonyos. A kik nem a Nilus vidékén laknak, azok azt hiszik, hogy a Nilusban lakik ez az örökké élő és növő állat; ellenben a Nilus partiak valószínűleg ugy vannak meggyőződve, hogy a Ganges vallhatja lakójának őt, a soha nem látottat. Annyi bizonyos, hogy él, sok becsületes embernek méltó fájdalmára. Az emberiségnek eleitől fogva sok baja volt vele s némelyek azt állítják, hogy már Ádám apánknak megrontója is e szörnyeteg volt; ez azonban még nem egészen bizonyos. Egy van, a mit hiteles történeti okmányok beszélnek róla: hogy a zsidók nagyon féltek tőle. Legalább Ésaiás, a nagy próféta, szükségesnek látja őket biztatni így szólván : «Az napon meglátogatja az Úr az ő kemény, nagy és erős fegyverével, a kegyetlen hosszú Léviátán kígyót, és a tekergő Léviátán kígyót: és megöli a tengerben való nagy sárkányt.)) A.z a nap, melyre itt a próféta céloz, már ezelőtt két ezer esztendővel elérkezett; de hogy valóban megölte-e az Úr e napon a Léviátánt, erre nézve nincsenek hiteles adataink. Némelyek szerint meg, mások szerint nem. Lett légyen azonban a dolog akárhogy, akár túlélte a halálos csapást, akár feltámadt hallottaiból, ma már minden kétségen felül áll az, hogy ma is él és folytatja régi szerepét. Csodálatos azonban, hogy ma sem sokkal többet tudunk e különös lényről, mint a régiek. A természettudósok komoly és alapos búvárlatai csak azt tudták még eddig megállapítani, hogy elhagyván máig is ismeretlen őshazáját, civilisált földre költözött, s különös igyekezettel az olyan helyekre látogat el, a hol rendezett államokban rendezett egyházak vannak; legnagyobb öröme, ha egyikkel a másikra ráijeszthet, a mi rendesen sikerülni szokott neki. Más öröme nem is lehet, mert családi életet nem él, legalább jelenleg ez a tudományos meggyőződés, a mi azonban még alaposabb bebizonyításra vár. Nem nagyon szapora — a mi nem is csoda — de azért még sem fog a földről kipusztulni soha, sőt folyton szaporodik, ma már ezer meg ezer válfaja van. Ezek azonban annyira különböznek egymástól, hogy laikus szem fel sem ismeri őket egy család tagjaiul; de gyakorlott szemek azonnal meglátják a közös ismertető jeleket: minél jobban ütik vágják, annál jobban nő, annál mérgesebb lesz és fekvő helyül mindig olyan talajt keres, a hol valami kulturális csira akar kifakadni, vagy fejlődni; és azt agyon nyomja. Ha pedig valaki mégis elég vakmerő volna pártjára kelni a fakadó csirának, vagy szépen szárba indult növénynek : azt menthetetlenül összemarja. Csupán ezekről a jelekről lehet megismerni, mert már nevét is rég megváltoztatta, az ősi rettenetes Léviátán nevet letévén, idő és alkalom szerint különböző és