Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-06-29 / 26. szám

pedig mindig hangzatos nevet szokott fölvenni, mint a legmodernebb iparlovag. Mi is rendelkezünk néhány igen szép példánynyal, de fájdalom, nem az — állatkertben. Osztályozni nagyon bajos. Fel lehet venni: állami, egyházi, társadalmi, tudo­mányos, irodalmi, stb. stb. Léviátánokat. — Különösen szép példányai vannak az államnak és társadalomnak — nagyon természetesen mind különböző ismert és isme­retlen neveken. De az egyházéi sem megvetendők. Fáj­dalom, be kell ismernünk, hogy mind Hermán Ottó, mind az ő tudós kollégái többre becsülik a pókot, mint a Léviátánt; innen van aztán, hogy erről ma napság is csak igen keveset tudunk, és még ez a kevés sem nyug­szik biztos alapokon. Annyit meglehetős bizonyosággal állíthatunk, hogy az egyház minden felekezetének van Lévíátánja, pápis­tának, kálvinistának, lutheránusnak, socinianusnak egy­aránt. — A protestánsokéról nem sokat lehet hallani (még legtöbbet a lutheránusokéról), mert ezeké lassan­lassan egészen elcsenevészett; de a pápistáké igen szép, kifejlett, erős példány. Jelenleg «Lelkiismeret» nevet visel. A kik szépen ki akarják cifrázni, azok «vallásos Lelkiismeret»-nek hívják. Ez a hivatalos neve, de vulgáris nyelven, különösen a szabadoncok, felelekezeti önér­deknek, vagy szűkkeblűségnek szeretik bélyegezni, a mi elég nem szép. Ha hitelt adhatunk hazánk némely nagytekintélyű tudósának, a protestánsok, különösen a kálvinisták Léviá­tánját Tisza Kálmán ölte meg, vagy silányította tönkre, szelidebb versiók szerint pedig csak elhallgattatta. Ez azonban rágalom. Kétségtelen hitelű adatok bizonyítják, hogy ő maga is kálvinista, a mi onnan is kitetszik, hogy misére csak «hivatalból» szokott elmenni, ellenben a kálvintéri templomban gyakran látják, különösen húsvéti alkalmakkor; a dunántuli egyházkerületnek pedig fő ku­rátora. Tiszta képtelenség tehát feltenni róla, hogy saját egyházának ellensége volna vagy lett volna. Pesti Naplóék rögtön készen vannak a felelettel erre is. Nem is volt ő egyházának ellensége, csak kizsák­mányolta azt hatalma érdekében. E zsarnok generális, aki az egész országot lábai alá gyűrte, bizony nem kegyelmezett kálvinistáéknak sem, nyakokra ült ő kel­méknek is a maga módja szerint, s ha a bársony széken törött-szakadt valami, velők reparálgatta. Ok meg sze­gények lélegzeni sem mertek, csak azt mondták, a mit ő, sőt még gondolni is csak azt merték, a mit ő; vakon mentek utána, akár csak a mameluktábor. Természetesen ezt ők észre sem vették. Otthon mindnyájan negyven­nyolcasok voltak ők, különbek Csatárnál, de mikor gyülés­keztek, tiszta színmamelukokká lettek, Tisza uszályhor­dozói. Ok magok azt hitték, hogy azért, mert az egyház­nak kötelessége az állam érdekeit szem előtt tartani, de voltaképen — némelyek szerint azért, mert nem tudtak Tisza Kálmán nyomása alól szabadulni. Lőn azonban, hogy Csatár bácsiék Tisza Kálmánt kibeszélték a bársonyszékből és felszabadult Magyaror­szág. A szabadság bajnokai Te Deum-ot zengvén Kár­pátoktól Adriáig, nem feledkeztek meg a szegény elnyo­mott kálvinistákról sem: «Ime felszabadultak valahára Tisza rabszolgái is», — már mint a kálvinisták. Össze­néztek erre a főfő atyák, kétszer megrántották a kabátjuk szárnyát, kétszer köhintettek, mint igaz kálvinistához illik, azután pedig elkezdtek zúgolódni, de csak ugy magukban. Hát mi rabszolgák vagyunk? Mi? Rabszol­gák ? A kálvinista vér jó magyar vér, a magyar nem volt, nem lesz, nem is lehet rabszolga ! Majd megmu­tatjuk mi, hogy nem vagyunk rabszolgák! Majd sze­mébe nézünk mi annak a kormánynak! És ekkor nagyot ütöttek öklükkel mellükre . . . s a Léviátán megmozdult. Tizenöt esztendei tetszhalál után megmozdult, nyöször­gött, enni kért. Csak «pátens»-et eszik, meg kir. hely­tartót, meg minisztert. Amazokból már nem kaphatni, emez meg úgy egészben nagyon kemény eledel egy hosszú betegségből lábbadozó Léviátánnak. Hanem hiszen csak akadjon a kezünk ügyébe egy miniszter, menten gulyásosnak aprítjuk ! De nem akadt. Mit volt mit tenni, várakozó állásba kellett helyez­kedni s addig a szegény Léviátán éhezett. Már-már a kétség kezdte gyötörni Calv.inus híveit, hogy nem akad miniszter, a kit megpuhítsanak a Léviátánnak eledelül, mikor egyszer az utcán járó-kelők látták a nagytudo­mányú professort, Kovácsot, a kir. tud. egyetemen az egyházjogtan professorát, vérben forgó szemekkel futni a Kálvin-téren át. Futott mint a mentők, kezében lobo­gott a ((Budapesti Hirlap» legújabb száma, szivében harag, szemében gyilkos tűz. Fel egyenest a püspök­höz, a ki épen akkor egy falusi presbyteriummal paro­lázott búcsúzóra. — Méltóságos uram, püspök úr, kedves uram bátyám, nézze csak ezt, ezt az újságot nézze csak, tönkre vagyunk silányítva, végünk van ! — Ne mondja, ugyan ne mondja, tán csak nem gyűrte le Apponyi Szapáryt? — Jajajaj ! Sokkal nagyobb baj annál. Csáky tönkre tette az 1868: LIII. t. c. 12. §-át egy miniszteri rende­lettel. Méltóztassék csak olvasni, itt van mindjárt a 2-ik pont. Még hogy az illetéktelenül keresztelő lelkész anyakönyvezheti az illetéktelenül megkeresztelt gyerme­ket! Mondhatom, szép dolog, egy tényről két hiteles anyakönyvi bejegyzés! Egy illetéktelen és egy ille­tékes. — De hiszen ezt a Trefort-féle rendelet nem engedi meg. — De bezzeg megengedi a Csákyé! Sőt még többet is. Itt vanaj-ik pont. Méltóztassék csak olvasni, mit tesz az, hogy az ily bejegyzés csupán csak egy­házi célokra, belkörüleg használható fel ? Nagy hord­ereje van ennek, kérem alásan. Teszem már most, hogy egy leányt, a kinek törvény értelmében kálvinistának kellene lennie, megkeresztel egy kath. pap. Anyaköny­vezi, mert most már szabad, a kivonatot átteszi az illetékes ref. paphoz. Ez a leány felnő, férjhez megy egy r. kath. ifjúhoz. Hát azt hiszi Méltóságod, hogy szólnak csak egy szót is a református papnak ? Dehogy szólnak! Felhasználják egyházi célra belkörüleg az illetéktelen anyakönyvi bejegyzést : megesketik a leányt szépen belkörüleg, s a menyecske pápista lesz. Vagy ha egy illetéktelenül elkeresztelt fiú pap akar lenni. .. Szó­val, vége a 68-iki törvénynek, oda jutottunk, a hol azelőtt voltunk. — Eh, kacsa az egész. Én még nem kaptam ilyen­féle rendeletet. — Majd megjön az. Hanem akkor : nem engedünk. — Nem engedünk ! És csakugyan megjött. Rajta a pecsét, az aláirás, a dátum, a szám. Világos, hogy agyon akarják ütni ezt a sokat sanyargatott egyházat. De ott leszünk mindnyá­jan. Nem halt még ki Bocskay szelleme. Épen jókor kezdik, ugy is rég éhezik már a Léviátán. Aztán ápri­lisban lesz a Konvent. Ha még eddig nem tudta a haza, a világ, hogy a kálvinistáknak konventjük is van, majd megtudja most. Hanem azt megkeserüli Csáky, meg a kormány, a klérus, de még a római pápa is.

Next

/
Thumbnails
Contents