Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-04-20 / 16. szám

a mesterembernek apróra a szekér kellékeit és szükséges alkotó részeit, hanem egyszerűen rámutatok a kerékre s utasítom (!) hogy egészítse ki!» Ezen mesterember pedig nem más, mint öt theol. akadémia tanárkara, az egyetemes tanügyi bizottság és a konvent 1 Azt, a ki tudományos kérdéseket ily modorban tárgyal; azt, a ki a Baurra való hivatkozást «semmitmondó szólam» gyanánt «mellőzi» : a tudomány komoly és higgadt Ítélőszéke még hosszú időt igénylő érési processusra és az érés ideje alatt tartó silenciumra ítélné.*) Dr. Kovács Ödön. ISKOLAÜGY. Nyelvtanításunk sikertelenségének egyik főoka. (Folytatás és vége.) Végül hogy a tanárnak mindenütt alkalma legyen az elméleti részszel kapcsolatban oly bőven fejtegetni a magyar klassikusokat, mint az a class. phil. tanárainak jut osztályrészül, t. i. ne csak tartalmilag, hanem nyelvtanilag, történeti, aesthetikai, esetleg régiségtani, társadalmi stb. szempontból, a magyar nyelv óráinak számát kellene legalább egygyel fölemelni, s mindenütt a latin nyelvből venni hozzá. Lenne tehát a 3-ikban 4, a negyedikben 5 (Arany Toldija kedvéért), az 5—8 osztályokban heti 4 órája a magyar nyelvnek. Hogy a latin nyelv azért hiányt nem szenvedne, tapasztalásból mondhatom. Az olvasókönyveket is meg kellene némileg változtatni 1 így teljesen elhagynám a görög és római történeti és mythologiai olvasmányokat! — Többnyire Curtius, Mommsenn, Duncker stb. nagy műveikből vett szemelvények ezek, melyek nem gyermekeknek valók, s épen nem a gyermek figyelmét lekötő elbeszélési modorban irvák! S minek itt történelem és mythologia, mikor erre bőségesen jut alkalma a felsőbb osztályokban, jobban mint a magyarból! P!zek helyett a magyar hőskorból, mythosból, népmondákból (kibővítve az eddigieket), legendákból és a magyar társadalmi életből (melyet oly szépen leírt Deák Farkas, Radvánszky, Thaly Kálmán), kellene mindazon dolgokat élvezetes olvasmányokban feldolgozni, melyekről sem az irodalom, sem a történelem óráin nem hall többé! Az 1 óra többlettel a felsőbb osztály növendékei is sokat nyernének! Ezt nem fejtegetem bővebben, elég gyakran hangoztatták azt a szaklapokban a magyar irodalom tanárai. Itt csak a nyelvtanítás érdekében hozom fel, hogy óraszaporítással életbe lehet léptetni azt, a mit 1 az Utasítások eddig csak ajánlottak aha az idő engedi» ! (50. 1.) T. i. a gymn. 6-ik s a reáliskola 8-ik osztályában előadhatják a magyar nyelv rendszerét, «különösen kiemelve nyelvünknek szó- és mondattani, nemkülönben stílusbeli sajátszerűségeit)), a minek eddig oly nagy hiányát tapasztalhattuk iíjaink anyanyelvi ismeretében. S erre *) E Nyiit levél alkalmából megjegyzem, hogy Zoványi úr szóban forgó «VáIasz»-át durva személyeskedései miatt nem közölhettem. Szerző előre tiltakozott a szerk. ceruza használata ellen ; figyelmeztetésemre, hogy tegye tárgyilagossá válaszát s akkor készséggel kiadom, ildomtalan visszautasítással felelt. Ezért voltam kénytelen lezárni előtte Lapunk hasábjait. Ki a pamphletet olvasta, eljárásomat egészen természetesnek, sőt szükségesnek találja. A Piot. Lap olvasói e tekintetben is ismerik szerk. elvemet, mely a személyeskedést feltétlenül kizárja. Ezt megtartom mindenkivel szemben és mint szerkesztő soha és senkinek meg nem engedhetem, hogy Lapunkban merényletet kövessen el az irodalmi színvonal és tisztesség ellen. Szerk. már van egy ügyes tankönyvünk is: «A magyar nyelv rendszere)) Szinnyei József úrtól, mely az utasítások szellemében készült, s benne sokat találunk ama kellékekből, melyekről e sorok elején mint kívánalomról szóltam! (Csak az orthologiáját ne kövessük. Szerk.) Ily alapra fektetve, kellő időt bocsátva rendelkezésünkre elérjük, hogy középiskolai iíjaink anyanyelveket nem csak beszélni fogják, de érteni is ; lesz alapjok, a mire támaszkodhatnak, melyhez viszonyíthatják az idegen nyelvek szellemet és azokat is megértve fejlesztik elméjüket, erősödnek nyelvünk szellemében, anélkül, hogy az idegenszerűséget elsajátítanák. így vélem megszüntethetni azt a sok nyelvbotlást, nyelvek összezavarodását, melyekkel ma uton-utfélen találkozunk, s végeredménye, hogy egyikkel sincsenek tisztában, sőt gyakran jobban magokba szívják az idegen nyelvek szellemét, mint a magunkét! A magyar embernek úgyis megvan az a sajátságos természete, hogy gyorsabban, készségesebben sajátítja el idegen nép szokását, mint a magáét, nyelvünket is ezért kell szigorúbban tanítani, hogy másokkal szemben megerősítsük ! De ügyes nyelvtan és kellő óraszám még magában véve nem elég; a másik ép oly hathatós tényező : a lelkes tanár. Azért nagy tekintettel kell lenni erre már a tárgybeosztásnál. Ne legyen a magyar nyelv grammatikai tanítása csak pótlék, melylyel a tanárok óraszámát foltozgassuk, vagy a melyre praedestinálva van minden kezdő tanár. Itt kell tekintettel lenni a szakképzettségre, s ezenfelül a lelkesedésre. Az olyan tanárnak, a ki csak immel-ámmal fog hozzá, nem volna szabad átengedni. S viszont az irodalom tanárai se óhajtsák pusztán a felső osztály dicsőségét; ép olyan, sőt fontosabb szolgálatot tesznek a nemzeti ügynek, ha néha leszállnak az alsó osztályokba és képzettségüket szép nyelvünknek öntudatos, rendszeres elsajátítására fordítják növendékeinknél! Tagadhatatlan, hogy e téren is haladás mutatkozik, a mit tán köszönhetünk amaz erélyes rendszabálynak is, melylyel a miniszter közegei a szaktanítást mind szigorúbban kezdik követelni, s vele az experimentálást, a kapkodást az iskolából kiszorítani! Örvendetes dolog az is, hogy tanárjelöltjeink mind tömegesebben választják szaktárgyul a magyar és latin vagy más modern nyelvet, melyre középiskoláink alsó osztályaiban az óraszámok és a nyelvtanítás sikerét tekintve is nagy szükség van ! Sok mondani valóm volna még e téren, de terünk nem engedi azok további fejtegetését! Ne gondolja senki, hogy a chauvinismus beszél belőlem, nemcsak az élet, de iskoláink meggyőzhetnek bennünket arról, hogy nyelvtanításunk, és épen a magyar nyelv tanítása nem all azon magaslaton, a hol állania kellene. Már pedig minden nemzetnek legerősebb fegyvere a nyelv. Évszázadok zsarnoksága nem bir vele. Ott van a szegény lengyel, hogy irtják, hogy zúzzák, nyelvétől eltiltják és irodalma mégis szépen virágzik, fejlődik, mint azt lelkesen ismertette Fialowski Lajos a «Kültöld» 1879. évfolyamában! A mi legdrágább kincsünk is a nemzeti nyelv, azt védjük és ;tzt ápoljuk a leggondosabban ! Es most azzal zárom soraimat : vajha a magyar tanárvilág és úgy egyes köreiben, mint közgyűlésén alaposan tárgyalná e kérdést, melynek panaszait folyton halljuk, hiányát lépten-nyomon érezzük és vérzik szivünk azon a sok, gyakran hasztalanul elvesztegetett munkán, éveken, fáradságukon ! Itt az ideje, hogy maga a tanárvilág vegye kezébe az ügyet, szólítsa fel legjelesebb tehetségeit, kik nyelvtanaink hiányait pótolják és egy szívvel egy lélekkel oda működjék, hogy édes