Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-23 / 12. szám

Joggal állíthatom tehát, hogy együttes gyám- és nyugdíj-intézet, aminőt a konventi bizottság második tervezete hozott javaslatba, az évenként tőkésíteni rendelt 6—7 ezer frt közalapi segélylyel, még a XX-ik század kezdetén sem lesz létesíthető. Sőt nem lesz még 25 év múlva sem, ha — amint illik és kell — a papi özvegyeknek és árváknak a gyámintézet segélyével tisztességes existentiát akarunk biztosítani. ily körülmények között önként tolul lelkünk alá a kérdés : mit tegyünk? Várjunk, mint a mesebeli paraszt, «dum defluit amnisw ? Tétlenül szemléljük a papi özvegyek és árvák nyomorát, míg a konvent által elhintett mustármag terebélyes fává növekedik, s annak árnyékában a szegény lelkész-családok enyhet és nyugodalmat találhatnak ? Egykedvűen eltűrjük, hogy a közalap számunkra is megígért gyümölcseit csak az utánunk következő nemzedék élvezze ? mi pedig, akik ez áldott fát ültettük, nyesegettük, verítékünkkel és könyüinkkel öntözgettük, szűkös jövedelmünkből mívelgetni segítettük és segítjük, azzal a kétségbeejtő tudattal szálljunk a sírba, hogy hátrahagyott hitveseink és gyermekeink koldulni és nyomorogni fognak ? ! Nem ! Ezt békességes szivvel el nem hordozhatjuk, ezt hallgatag beleegyezéssel tétlenül tovább nem szemlélhetjük. Néma gyermeknek anyja sem érti szavát. Szóljunk, kérjünk és megadatik nekünk. Zörgessünk és megnyittatik nekünk. Mert a kérő megnyeri, amit kér és a zörgető előtt megnyittatik a segedelem ajtaja. Kérésünk jogos és igazságos. Zörgetésünket a kiáltó szükség parancsolja. Az anyaszentegyház az ő érdekeinek leghívebb ápolóit nem hagyhatja segedelem nélkül. Papjairól s azok özvegyeiről és árváiról gondoskodni nemcsak kötelessége, de egyik első rendű és legfontossabb érdeke. A világ összes protestáns államaiban a magyar református papság helyzete kíván legtöbb javítást. Kivált anyagi tekintetben. Angliában, Hollandiában, Helvetiában, Német- és Francziaországban a papi állás a legelsők közé tartozik, nemcsak a vele együttjáró tiszteletért és befolyásért, hanem azért az anyagi jóllétért is, a melyről nekünk még álmodozni sem lehet. A magyar állam összes tisztviselői s a hazánkban létező valamenvnyi keresztyén és nem keresztyén vallásfelekezetek papjai között, aránylag is, mi, református lelkészek vagyunk leggyengébben dotálva. Nemcsak azért, mert jövedelmünk kevés, hanem azért is, mert holtunk utánra családunk tagjairól nincsen gondoskodva. Szegénységünk, nyomorúságunk közmondásos. Pedig a munka, amit végezünk, a kötelesség, amelyet teljesítünk, a legelsők és a legfontosabbak közé tartozik. Egész életünket a legnehezebb fejtörés és a legkényesebb ügyek intézésének gondjai között töltjük el. Az anyagi előhaladásnak másokra nézve szabados eszközei előlünk el vannak zárva. Hivatalunk tisztessége, állásunk méltósága, elhivatásunk célja és magasztos feladata nem engedik meg, hogy a világ fiaival együtt a gazdagodás forrásait keressük. Mi nekünk nem lehet, nem szabad magunkat és a mieinket szolgálni, hanem Jézus Krisztust, az Urat és az ő népét, híveinket, a gyülekezetet, melynek dolgaiért, előmeneteleért és üdvösségeért Isten és emberek előtt egyaránt felelősek vagyunk. Mi igazán az anyaszentegyház szolgálatában őszölünk meg. Megvárhatjuk tehát méltán s kérhetjük tőle teljes joggal, hogy ha jövedelmeinket nem fokozhatja, s anyagi helyzetünket kedvezőbbé nem teheti, gondoskodjék legalább azokról, akik szíveinkhez vannak forrva, özvegyeinkről és árváinkról, akikre mi becsületes névnél s az isteni gondviselés jóságába vetett hitnél egyebet, a legszorgosabb gondoskodás mellett sem hagyhatunk örökségül. Kérjünk tehát és zörgessünk. A nagyméltóságú Konvent s a nem sokára egybegyűlő zsinat bizonyára meg fogja hallgatni esdeklésünk szavát, s megnyitja előttünk jó akaratának ajtaját. En ezennel megkezdem a kérést, s a mint gyönge erőmtől telik, zörgetek. Zörgetek hittel, kérek bizalommal. Jertek, református paptársaim és erősítsétek mtg az én erőtlenségemet! Ha mind a két ezeren kiálturk, meg fogják hallani. Ha valamennyien zörgetünk, megnyittatik nekünk. Ha együttesen, közakarattal kérjük: az anynyira óhajtott özvegy-árvai gyámintézet bizonyára létesülni fog. Én a nagyméltóságú Konventhez a következő kérésekkel járulok : 1. Tűzze ismét napi rendre az özvegy-árvai gyámintézet megalkotásának eszméjét. Válaszsza külön a nyugdíj-intézetet a gyámintézettől. S míg annak létesítését jobb időkre halasztja, addig ennek megalkotása érdekében haladéktalanul tegye meg a szükséges lépéseket. Jelesen : 2. Tegyen javaslatot a jövő évben összeülő zsinatnak, hogy a zsinati törvény 217. §-ának e) pontja módosíttassék. Nevezetesen eszközöljön ki engedélyt, illetve ; felhatalmazást arra, hogy a közalapnak a közös nyugdíj-és özvegy-árvai gyámintézet alkotására rendelt segélye legalább 10 éven át, kizárólag az özvegy-árvai gyámintézet céljaira legyen fordítható. 3. Mondassa ki a zsinattal törvényhozásilag azon elvet, hogy az országos özvegy-árva intézet részére minden gyülekezet, minden lelkészi állomás titán évenként bizonyos méltányos járulékot fizessen, oly formán a mint a tanítói állomások után az országos tanítói nyugdíjintézet javára fizetnek az iskolafenntartó egyházak. Addig is azonban: 4. Szerezzen az egyházkerületek utján teljesen megbízható adatokat arra nézve, hogy hány lelkész, lelkészözvegy és árva van jelenleg a magyar reformált egyház kebelében P Mennyit tesz ki a lelkészek fizetése különkülön és együttvéve ? kérdezze meg és puhatolja ki, hogy mekkora azon Összeg, melyet a papság, anyagi helyzetének romlása nélkül, az egyetemes özvegy-árvai gyámintézet céljaira, belépési díj és évi járulékképen áldozni képes r Es mennyivel tudnának járulni ez üdvös cél előmozdításához évenként minden egyes lelkészi állomás után a gyülekezetek ? És, amikor az engedély és a bekivánt adatok kezeinél lesznek : 5. Készíttessen ezeknek és a kerületek által már korábban beterjesztett véleményeknek alapján újabb tervezetet oly időben, hogy az országos gyámintézet már 1892. január i-én életbe léphessen. Kétségtelen igazság, hogy a ki sokat markol, keveset fog. Markoljunk tehát keveset, hogy többet foghassunk. Az elaggott és hivatalra képtelenné vált lelkészek számára tervezett nyugdíjintézet költségeit anyaszentegyházunk ez idő szerint nem bírja meg, s annak felállítása nem is égetően szükséges. A félfizetés s még inkább az administrans pap honorálása mellett élvezett jövedelem elaggott papjaink sorsát, ha nem is kellőképen, de tűrhetően biztosítja. Ne bolygassuk meg a régi határt, melyet a mi eleink vetettek. Ilyen az özvegyi kegyév is, melyet jobbal, előnyösebbel fölcserélni ez idő szerint nincsen módunkban. Hagyjuk hát ezeket továbbra is érintetlenül. Egyesítsük és koncentráljuk minden erőnket a legszükségesebbnek, az özvegy-árvai gyámintézetnek megalkotására, mely özvegyeink és ár-