Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-02 / 9. szám

tette, hogy az emberi lángész nagyszerű nyilvánulásain át követtesse velünk e különös századnak fejlődését, mely annyi ellentéteket foglal magába, a mint egymás után hódítja meg a természet legtitkosabb erőit és a művészet magas eszményére emelkedik. E szép könyvnek záradéka azonban meglepett bennünket. A tudomány által vezetett emberi munka győzelmes és óriási erőfeszítései eredményében Vogüé az evolutionismus lényeges törvényének feltűnő megerősítését látja, vagy is : az erő átalakulásainak változhatlan folytorlosságát, arra kényszerítve a vallási és erkölcsi tevékenységet, hogy az ne legyen egyéb, mint e törvény keménységének egyszerű mérséklője. Szerinte a társadalmi gép a gyengék ellen működnék. Vogüé, kinek nemes idealismusa nagyon ismeretes előttünk, nem akarja a valláserkölcsi működést egyébre használni, mint a durva valóságnak szelidítésére, vagy legfölebb egy eszköznek tekinti azokat a rettenetes erőknek gyengítésére. Megvallom, hogy e következtetés előttem nagyon kevéssé látszik alaposnak. A tudományos rend végzetessége ugyan, hogy reagálhatna az erkölcsi területre, mely előle eltűnik és a mit az evolutionismus fejtegetésein kívül kénytelen hagyni; mert az nem engedelmeskedik az elfogadott álláspontnak, hanem megelégszik azzal, hogy a származás és okszerűség kérdéseire Dubois Raymond „ignoremus"ával feleljen. A mit a XlX-ik század tudománya rendelkezésünkre bocsát, az a hatalomnak nagyszerű eszköze. És ugyan mi akadályozza Vogüét abban, hogy az óriási emberi munka fölé helyezze a Krisztus keresztjét, mint a szeretet törvényének symbolumát oly feltétellel, hogy hatása alól nemzedékünk ne vonja ki magát? Az a folyvást növekvő pán, mely a vagyontalan osztály sorsának javításával foglalkozik, e nehéz társadalmi kérdés iránti mély érdeklődés, mely az 1889-ki kiállításnak becsületére vált, nem ezt bizonyítják-e hogy a tudományos evolutionismus érc törvénye már ellensúlyozva van a szeretet és jog törvényének szent befolyása által, melynek megtestesülése a kereszt}7

énség? A könyv — melynek címét közlönyünk nem említi — a tudós világ felébresztett figyelmét nagyon megérdemli. Daudet Alfons 5 felvonásos drámája, mely a mult év utolsó havában adatott elő Párisban ily cím alatt: «Harc az életért)) a Vogüé által tárgyalt bölcsészeti thema közepébe vezet vissza bennünket. A drámai compositió hiányai, a hosszadalmasság, a mese bonyolítása dacára nagy hatást szült, nem csak azért, mert a kitűnő Írónak fényes tehetségét találjuk fel benne, hanem azért is, mert korunk gondolatának legéle- j sebb és legsúlyosabb problémájával állít bennünket szembe. Daudet Alfons e drámában tiltakozik azon társadalmi bölcsészet állítólagos ártalmatlansága ellen, mely csak erőben hisz. Méltán mondja, hogy ezért a természettudományt nem lehet vádolni, ha meghagyjuk azt saját területén. ('Bizonyára — mondja a dráma moralistája — nem a nagy Darwint okozom én, hanem ezeket a hypokrita banditákat, kik rá hivatkoznak, ezeket, kik egy tudósnak megfigyeléseit és megállapodásait akarják törvénycikké tenni és a társadalomban rendszeresen alkal- ; mázni. Ti r

ezeket az embereket nagyoknak, erőseknek tartjátok ? En pedig azt mondom nektek, hogy az nem j igaz. lóság, könyörület, emberi solidaritás nélkül nincs nagyság. Azt mondom nektek, hogy a Darwin theoriájának ezen alkalmazói valódi gonosztevők, mert ezek az emberi lény bensejében a vad állatot keresik, és a mit benne felébresztenek, az, a mi megmaradt a négy patásokból az egyenesen álló négylábúakban.» En szeretem e lángoló tiltakozást — mondja Pressensé — tudom, | hogy e darab nem hoz fel kielégítő bizonyítékokat, a mit annak a megátalkodott gonosztevőnek is lehet tulajdonítani, ki abban a saját területén az első szerepet játsza. Mégis a mi benne jellemző, ez az a föltétlen hidegvér, mit a tudományos apologia egy neméből merít, mit maga szolgáltat önmagának, mint az életérti harc törvényének megrendelt képviselője. E hidegvért hála Isten nem lehet sokáig megőrizni; a lelkiismeretnek szörnyű visszatorlásai vannak, az nem marad meg, nem lélekzik büntetlenül a felelősség nélküli tanoknak és a naturalista fatalismusnak mérges légkörében. Ez Daudet darabjának igazi oldala. Egy hatásos tiltakozást találunk abban a független morál esztelenségei ellen. En olyan utálatot érzek azon dilletantismus iránt, mely a roszban ép ugy, mint a jóban csak egy megfigyelésre méltó érdekes esetet lát, és az emberi drámában egy oly mulatságos látványt, melyben kiváló tér nyílik a finom lélekbúvár számára, hogy ép azért örömmel üdvözlök egy oly művet mint Daudet «Harc az életértw cimü drámája, habár az 5—ik felvonás befejezésével nem értek is egyet. A pisztoly dörrenése nem mindig igazságszolgáltatás; fenn kell azt hagyni néha a síron túlra, azon titkos világ számára, melyben a végtelen szeretetnek ép úgy meg vannak az ő kimeríthetetlen forrásai, mint az örök igazságnak rettenes büntetései. A mult év az 1789-ik év társadalmi és politikai nagy megújulásának jubiláris éve volt. E visszaemlékezéseknek szentelt közlemények közt — melyek gyakran ! az önmagunkra való visszaemlékezésben végződnek — 1 van egy, mely nem érdemli meg azt a szélesen elterjedt méltánylást, amelyben részesült, ez Ollivier Emil | ily cimű könyve: (<1789 —1889.)) A mit abban legvilá| gosabban láthatunk, ez az ő politikájának és szereplésé-i nek igazolása. Nincs ottan semmi sajnálat, semmi bűnbánat, dacára annak, hogy kiváló része volt abban a politikában, mely az 1870-ki nagy bukáshoz vezetett. i Egyedüli eredmény, a mihez jut és a mit ki mer mondani az, hogy az 1851. december 2. a jog helyreállítása i volt és III. Napoleon személyében egyesítette Marc Aurélt és Paulai szent Vincét, a ki soha se hitte volna, hogy még ilyen ügybe is kerekedik. Thiers és barátai persze a sárba vannak lerántva, Ollivier szerint Franciaország feltámadása és az 1789-diki nagy drámának egyedüli megoldása a plebiscitum által visszaállított császárság. Mikor megemlékezünk arról, hogy mi láttuk és ismertük azt a kort, a mikor a híres Öt között ő volt a második szónok, úgy találjuk, hogy ily szégyenletes palinódia elég büntetés neki, és e kórtani esetnél megelégszünk egy kicsinylő szánakozással. Nem hagyhatjuk ajánlás nélkül azoknak, kik a magas irodalom iránt érdeklődnek Goder Fülöp ily cimű könyvét: «Histoire litteraire de la Suisse francaise.» Ha bár a szerző gondosan kiemeli e localis irodalomnak igazán nemzeti és különleges jellemét, mely oly kitűnő írókkal dicsekszik, mint Guste Ollivier és Topfer hogy Vinet-vel eljusson arra a magaslatra, hol a particularismus, annélkül, hogy elveszne, egy igazán egyetemes lángészbe olvad át, azt is kimutatja, hogy a francia Svájc mivel tartozik Franciaországnak, először a reformátió nagy napjaiból, azután azon folytonos érűlközésnél fogva, mit a nyelv közössége fentartott. Mint ehhez joga is volt, azt se feledte el, hogy a franciákat emlékeztesse arra, hogy mivel tartoznak annak a minden tekintetben oly termékeny kicsiny földnek. J. J. Rousseau, Mme Stáel és Ben. Corstone elég ennek megmutatására. Röviden egy oly könyv az, mit nem kivonatolni, vagy hirtelen átfutni, hanem elejétől végig el kell olvasni. Megérdemli.