Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-02 / 9. szám

itt kötözni én is, nem emberi bölcselkedéssel, nem, hanem a vallás balzsamával, melynek égi adója, a Jézus Krisztus az ő végbúcsuzásakor így szólt az ő meg­szomorodott szívű tanítványaihoz: ,,Jobb nektek, hogy elmenjek ; mert ha el nem menéndek, ama Vigasztaló nem jő tihozzátok, de ha elmennéndek, elküldöm azt tihozzá­tok." (Ján. XVI. 7.) Hangozzanak e vigasztaló szent igék e gyász­koporsó felett is. Az Istennek Lelke e megboldogult hideg ajkára adja e szent igéket s így búcsúzik kedve­seitől s mindnyájunktól: ,,Jobb néktek, hogy elmenjek Igaz, hogy nemcsak az, a mi bennünk földi és por, hanem még az is, a mi szivünkben az istenség szikrája: a szeretet és a szeretetből fakadó fájdalom így zokog itt: miért mentél még el ?! Miért, drága fér­jem! Alig néhány éve még, hogy szivünk-lelkűnk össze­forrt, kettészakasztá a halál, mutatja özvegyi fátyolom. Miért mentél el, jó édes atyám ? zokog az árva, ha majd árvaságának keserű tudatára jut. Miért mentél el édes jó fiunk ? szemünk fénye, életünk reménye — atyád és anyád nagy bánattal keresünk tégedet. Miért mentél el szerető hű testvér, vő, rokon, pályatárs, barát és ismerős? Miért mentél el lelkiismeretes hivatalnok, dísze azon körnek, melybe szép tehetséged, hivatásod állított. Miért mentél el rövid 32 évvel! Mennyi üres helyet hagytál itt a családban, a közéletben s jaj ! hány szivet töltöttél be végtelen fájdalommal ! A szeretet és fájdalom e természetes kitörésébe magasztosan vegyül az Üdvözítő szava s visszhangzik ez az Idvezült szelid ajakán : «Jobb néktek, hogy elmen­jek.)) Maradtam volna még; de nagy vihar jött. Elő­halott voltam itt, immár örökké élek ott, hol tökéle­tességben cseiekeszszük a mennyei Atyának akaratját, hol a töredékeny testet, e porhüvelyt lerázva a lélek, szabadon szárnyal s örök boldogságban él, működik és szeret. «Ama Vigasztalót elküldöm tihozzátok.)) Immár elküldötte Isten e vigasztalót a vallásos megnyugvás­ban. Megnyugvás, vigasztalódás az, hogy kiszenvedtél. Meggyógyultál, az Isten volt orvosod, a szabadító halál által. Megnyugvás, vigasztalódás az, hogy kedveseid mindent, mindent áldoztak érted, mert a szeretet min­den áldozatra kész. Megnyugvás, vigasztalódás halálodért az, hogy bár rövid, de szép volt életed. Az életet nem az évek száma — ez üres keret — hanem a mi a kere­tet betölti, a tartalom teszi valódi életté. Életed, Idve­zült, a mily rövid, oly szépen, nemesen eltöltött élet vala. Vigasztalásunkra visszhangzik ajkunkon a nemes vallomás : «Ha járt a földön igaz, tiszta szeretet Isten, szülők, emberek iránt; a barátságnak önzetlen meg­becsülése ; a munkához fáradhatlanságig és kimerülésig való ragaszkodás; jellemtisztaság —• úgy ő méltán kép­viselte mindezt. Mint gyermek, szüleinek engedelmes; mint ifjú szerény, nemes cselekedeiekben versenyző; a királyi táblánál egy Vajkaynak tiszteletét nyerte meg ; sok teendője mellett a büntető jogtárt szerkesztette ; mint ügyész tevékenysége fáradhatlan — hisz hivatalos teendője közben roskadt össze. Mint férj gyöngéd, igazán szerető, hű kedveseihez, Istenéhez mindhalálig. Minden­ben egy remeke az alkotásnak, a mint egy embernek lennie, munkálkodnia, éreznie kell. Veszve, veszve örökre! Nem! Ez a halál nem halál, hanem megdicsőülés. Életed, ö'h Idvezült, fennmarad a hű emlékezetben és hatásában. Eleted a mennyben nyer folytatást. A menny­ből küldöd végáldásodat kedveseidre. Mi is áldva kisé­rünk a temetőbe. Megvigasztal nemes életed, megvigasz­tal az örökélet reménysége. Jer, e nagy reménység erősí­tésére emeljük fel szívünket Istenhez, így imádkozván: Ima. • Szent Isten, ki hozzájárulhatatlau örök világosság­ban lakozol, nekünk pedig egy tenyérnyivé tetted ezt a homályos földi vándorutat : Hozzád jövünk világossá­gért e gyászkoporsó mellett. A mi világosságunk : a hitnek szövétneke. Kérünk, add nékünk e világosságot! Add hinnünk, hogy Te mindent jól és bölcsen cselek­szel, még akkor is, ha azt a mi véges elménk nem foghatja fel; még akkor is, ha szivünket hasogatja a fájdalom. A Te akaratod volt, hogy oly hamar megsza­kadjon szép élete ez üdvözültnek, kinek romlandó részeit c koporsóba zártuk. Sírva bár, mégis megnyugodva add hogy így érezzünk, így szóljunk : legyen meg a Te szent akaratod! Te magad erősítsd, Te magad vigasztald meg a gyászoló szíveket. Szép és hasznos életnek vetett itt véget a halál, nagy szenvedőre borult e koporsó — oh fordítsd ez igazságot megnyugvássá a gyászolók szivé­ben! Kötözd be vérző sebüket azon vallásos reménynyel, mely tanít, hogy a sír partján csak a test élete szűnik meg, a lélek él túl a síron s a szeretet erősebb a halál­nál. Oh jó Atyánk, a te házadban sok hajlékok vannak, készíts hajlékot, örök hajlékot e töredékeny testből kibontakozó nemes léleknek, hogy ott cselekedje a te akaratodat végnélkül, örökké, szerit Fiad, az Ür Jézus Krisztus által Amen. Ima a sírnál. Oly szomorú a temető, a sír, De szent vallásunk így biztat: ne sírj ! Ez a hely, kedves holtakkal tele, A magvetésnek csöndes mezeje. Mint uj életre kélő drága mag, Kik itt az Űr nevében nyugszanak ; Muló létért örök lesz ama másik —• Pihenjetek a nagy feltámadásig ! Napunk fogytán ha sírba tétetünk, Nem, nem szakad meg a mi életünk, Azoknak élte mindenek felett, A melyet széppé tőn a szeretet, A munkakedv, a jellem és a hit — Ezek megnyitják a menny ajtait. Mennyre tör a szép lélek szárnyalása, S a szép életnek szebb lesz folytatása. Te is a mennyre törtél, fölfelé, Lelked szent vágyát immár föllelé ; Élted rövid bár — szép egész vala, S most eljött érted az ég angyala. Mosolygó angyal annak a halál, Ki sírba éltét hűn végezve száll; A testnek van csak itten poriadása, Lelkünknek a menny lesz örök lakása ! Amen. Sántha Károly. KÜLFÖLD. Franczia és olasz irodalmi szemle. 1. Az 1889-ik évi világkiállítás buzdította Melchior de Vogüét egy oly fényes könyv megírására, mint az, a melybe eredeti és kifejező irályának egész költészetét

Next

/
Thumbnails
Contents