Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-03-02 / 9. szám

Azt mondja végül üveges úr, «hogy mint nem törvény hozta létre, ugy nem is törvény fogja eltörülni a búcsúztatót, hanem az, a min alapult: a nép közérzülete.)) Engedelmet kérek, bármint óhajtja is a nép közérzülete, a hatalom előtt kénytelen meghajolni. S hála a gondviselésnek, a mi népünkben még él a felsőbbek s azoknak intézkedései iránti tisztelet. Ezen dicséretreméltó erénye mellett azonban megvan benne az újdonság utáni kapkodás is s épen ezért nem csodálkozhatunk rajta, hogy elfogadja a búcsúztató helyett a már több gyülekezetben divatba hozott koporsó feletti orátiót, imát és síri beszédet, mely utóbbinak teljesítése az évről évre szaporodó s a jövedelmezőbb állásokra alkalmazott tanítókáplánok jövedelmét növeli, holott ezt a búcsúztatást teljesített tanítónak kellene igazság szerint teljesíteni. De mert a hatalom az ő érdekeiket előtérbe tolta, nekünk hallgatni és tűrni kell, az igazságszolgáltatás nagy napjáig. És végül legyen szabad még egy szerény gondolatomnak kifejezést adni. Úgy a prédikációnak, mint a búcsúztatónak az a célja, hogy vigasztalva tanítson, a hitben erősítsen, a reményt éleszsze; továbbá, hogy az elhunytnak családi, társadalmi viszonyaiból kiindulva, erényre buzdítson, szép és jó tettekre serkentsen, földi és mennyei boldogságunkat veszélyeztető minden néven nevezendő bűnök elkövetésétől visszarettentsen. És ez így is szokott történni az egyházi hivatalnokok azon részénél, kiket a kedvező szerencse vett föl karjaikra s magasztos hivatásuk szellemétől áthatva, egyedül hivataluknak élhetnek. De a kikre a mindennapi élet gondjai ónsulvlyal nehezednek, bizonyára nem csodálkozhatunk rajta, ha legerősebb elhatározásuk hajótörést szenved s robot munkává törpül sokszor a legszentebb kötelesség teljesítése is. Ezért is, de még minden lehető kellemetlenség kikerülése céljából is, óhajtanám temetési szertartásunknak egyformává s a legegyszerűbbé tételét. S minthogy az újszülöttet a lelkész vezeti be a keresztség által az életbe, a gyülekezetbe, az kisérje ki az életből is a temetőbe a legutolsó szegényt, mint a leggazdagabbat, egy hiterős lélekből eredett, mindent felölelő buzgó imával. E világon úgy is oly sok a válaszfal az emberek között, a halálban s elköltözésünk módjára nézve legalább ez egyben legyen meg az egyformaság. * * * Fentebbi cikkem már utrakészen volt, midőn e becses lap 4-ik száma kezembe került s olvastam Csete Károly úrnak nagyon is őszinte vallomásait s tulságosan igaz érveit a verses búcsúztató eltörlése érdekében. Ismétlésekkel nem untatom a t. olvasót. Már első cikkemben, (múlt évi folyam 47-ik szám), de az Üveges D. úréra irt válaszomban is megtalálja a t. olvasó részint a helybenhagyó, részint az ellenemondó feleletet Cs. ur cikkének csaknem minden pontjára. Mindamellett is t. •szerkesztő úrnak kegyes engedelmével egy pár fölöttébb merész állítására megteszem észrevételeimet. Hát én megengedem, hogv vannak emberek, kik minden nemesebb érzelem hiányában, egyedül az állati ösztöntől vezéreltetve, a jó házi asszonyt, a kedves unokát nem részesítik olyan bánásmódban, s ha elvesztik, nem siratják úgy meg, mint egyik vagy másik teherhordó, hasznothajtó jószágukat, s hogy ez utóbbiakat előbb veszik gyógykezelés alá, mint az előbbieket. De engedjen meg Csete kartárs úr, nem vagyunk még annyira sülyedve valláserkölcsiig, nem mondhatjuk, nem is szabad mondanunk, hogy népünk annyira álla— tias értelmű volna. A szegény viskók rongyba burkolt lakói között is vannak, még pedig nem kevesen, kiket családjuk tagjaihoz evangyéliomi szeretet csatol, melyről azt mondja szent Pál, hogy a síron túl is meg marad. Ezt meg én állítom 31 évi hivataloskodásom alatt szerzett tapasztalatom alapján. Egy-két emberietlen gondolkozású egyén vallástalansága nem vet s nem is vethet homálvt a nagy többségre, s az itt-ott mutatkozó sötét kép nem homályosíthatja el a valláserkölcsi életnek a szeretet napjától megvilágított tájait. Legyen szabad megjegyeznem, hogy egy népnevelőnek az ilyen sötét gondolkozású, tévelygő juhok lelki világát kell élesztgetni minden kínálkozó alkalommal, s ha ezt teszi, munkája bizonyára nem fog kárba veszni, mert ha tíz közül egyet sikerült megnyerni a józanabb gondolkozásnak s a vallásos érzelem felköltése által a tiszta evangyéliumi erkölcsnek: legnemesebb hivatásának tett eleget s elismerésre is számíthat. Abban igazat adok Cs. úrnak, hogy a «hiúság» úgy a búcsúztatás, mint a temetés egyéb szertartásainál fölötte nagv szerepet játszik, s épen azért annak egyszerűsítését, egyformává tételét ismételten óhajtom. Okaimat erre nézve már föllebb elmondottam. Hogy a verses búcsúztató irása Cs. úrnak oly roppant nagy fáradságába kerül, azt kétségbe vonnom nem szabad, már csak azért sem, mert azt «jó lélekkel» vallja. De, hogy az e téren elismerést kivívott szerzőknek a kritika által is dicsérettel kitüntetett műveiket «émelygős»-nek, «szaftos»-nak nevezi, ez lehet valakinek egyéni véleménye, de nyiltan hirdetni s azoknak a derék munkásoknak, kik közül egy már nem is védelmezheti magát, a nagy többség által nyújtott elismerés koszorúját megtépni : az irodalmi tisztességgel ellenkezik. És még egyet. Csete Károly úr a maga részéről lemondhat a stóláról, sőt «rá is fizethet)), ha úgy tetszik ; de én a magam részéről s hiszem, hogy kartársaim legnagyobb része az ebből eredő veszteségért a méltányosság elvénél fogva kárpótlásért fogunk esedezni, s biztos a remény, hogy igazságos kérésünk nem léend kiáltó szó a pusztában. S ha netalán meg nem hallgattatnánk, legalább nem fog ellenünk fordúlni lelkiismeretünk, s vádolni az utókor, hogy meg nem tettünk mindent igaz ügyünk védelmére, s megmentésére azon kevésnek, melyet őseink örökségül reánk hagytak. Béke velünk ! D.-Pataj, 1890. febr. 6. Filep Endre. GYAKORLATI LELKÉSZET. Dr. Sass Elemér szegzárdi kir. alügyész koporsója mellett. (Meghalt Budapesten 1890. jan. 12., temetése Borjádon jan. 15-én.) Nemes és csendes érzelmekkel álljuk körül e gvászkoporsót, melyben Sass Elemér ker. testvérünk nyugszik 32 éves korában. Nemes érzés a részvét. «Könnyez a részvét, oh még a GyülÖltség is, ha itt volna. Ejtene egy drága gyöngyöt, Egy könyűt e koporsóra!» Itt csak a szeretet áll, a szeretet zokog csendes^ érzelmek közt. Csendes érzés a vallásos megnyugvás. A szenvedő immár kiszenvedett. Legyen meg a bölcs, a jó Istennek akaratja, az Istené, kinek utai nem a mi utaink, gondolatai nem a mi gondolataink. Valóban szép hivatásunk a koporsók felett nem az, hogy sebet szaggassunk, hanem, hogy sebét kötözzünk. Sebet kívánok