Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-23 / 8. szám

helyeztem kilátásba s azt is bevallottam egész őszintén, hogy ha már egyáltalában meg nem menthető, bizonyos kárpótlás mellett bele kell nyugodnunk. Ezen bevallásom azonban nem azt bizonyítja, mintha én halálos ellensége volnék temetési szertartásunk ezen régi s a nép zöme által kegyelettel őrzött ágának. Cikkemre Üveges Dezső s. lelkész tollából e Lap f. évi első számában egy helyes gondolkozásra valló cikk jelent meg, mely a halálra itélt «bűnöst» védelmébe veszi, annak életbenhagyását követeli s árva fejemre a sorok között a kárhoztatás kövét dobja. íMindenekelőtt ki kell jelentenem Ü. D. úrnak szíves köszönetemet, hogy cikkemet figyelmére méltatván, arra észrevételeit megtette s ez által alkalmat adott nekem ez ügyben elfoglalt álláspontom igazolására. De nemcsak engemet, az egész tanítóságot hálára kötelezte cikkíró maga iránt, midőn ezen ügyet s vele a tanítói kar jogos kívánalmát védelmébe vette. Nincs okom kételkedni, hogy akkor is így fog cselekedni, midőn mint bíró a zöld asztal mellett fog ülni, s hogy a tanítóikar egy lelkes pártfogót bírand benne mindenkor, valahányszor igazságot kér és keres. A dolog érdemére térve azt mondja a t. cikkíró, hogy «a verses búcsúztató nem ellenkezik a haladó kor kívánalmaival, mert lépést tart annak haladásával.» Nagyon helyes. Én is azt állítom. De hasztalan mondjuk mi ezt ((közönséges lelkek», ha az egyetemes egyház őrállói az ellenkezőt állítják s végzéseikkel is megerősítik. Hogy a Fábián, Börzöli, Német búcsúztatói nem ellenkeznek a haladó kor követelményeivel : az igaz. Sőt ezek mellé bátran sorozhatjuk a Rozgonyi, Losonczy, Olasz, Gérecz munkáit is. Hogy ezekben nemcsak az egyszerű nép, de a művelt osztály is gyönyörködhetik s belőlük épületet is vehet s lelki vigasztalást is meríthet. Az is igaz. De másrészről nem titkolható el azon szomorú igazság sem, hogy ezen munkákat csak elvétve s ritka helyen fogjuk találni. Avagy kérdezze meg cikkíró a közelében lakó Börzöli bátyánkat, hány példány kelt el igazán becses, irodalmi színvonalon álló munkájából? Bizonyára azt fogja feleletül nyerni, hogy a nyomdai költséget sem fedezhette belőle. És tessék meghinni, hogy a többi szerzők is így voltak vele s így lennének mindazok, kik elég bátrak volnának készletben lévő munkáik kiadását megkísérlem. Néhai elődöm Olasz Lajos munkáinak nyomatásí költségei máig sem volnának kifizetve, ha egy nemeslelkű barátja és jól tevője nem hozza meg ezen áldozatot. Mit bizonyít ez a szomorú tény ? Azt, hogy a tanítói kar egy nagy része vagy túlbecsüli saját értékét, vagy nem csinál lelkiismeretet kötelességéből. Azért történik meg aztán egynémely kezdő tanítóval, a mi megtörtént X. faluban s nem is olyan régen, hogy valamelyik búcsuztatós könyvet elővéve, egy özvegy, különben jó háziasszony felett, nagy lelkesedéssel olvasta fel a polgári erényekkel ékeskedő jó családapa felettit. S midőn temetés után a meghaltnak egy komája azt a megjegyzést kockáztatta, hogy «talán nem jól fordított a könyvbenw, azzal védekezett, hogy «az özvegy asszony egy személyben mindene a háznak.» A felelettel meg volt-e elégedve az illető, azt nem tudom, de az tény, hogy e hiba nemcsak az elkövetőnek, de az egész testületnek bűnéül rovatik fel, s az ítélethozatalnál döntő okul fog felhasználtatni, mert az ilyesmi nem szokott feledésbe menni. Sokszor az egyesek botlásáért bűnhődni kell százaknak. Sok fiatal, kezdő tanító, részint tapasztalat hiánya, részint a gyászos felek kívánalmainak engedve, vagy a mi még inkább elítélendő, népszerűség hajhászásból elhagyja magát ragadtatni, s oly pórias kifejezéseket enged meg magának, melyek sem a jó Ízlésnek, sem a költészet kívánalmainak nem felelnek meg. S hogy az ilyeneket nagyon is megfigyelik s a kérdés szőnyegre hozatalánál ellenünk fel fogják használni, akár megtörténtek, akár nem — mint az apostagi és Verlin família búcsúszavait — azt csaknem bizonyosra vehetjük. Az ilven megfigyeléseknek igazolásául szabad legyen néhány ilyen elitélt, a szép Ízléssel ellenkező versecskét közölnöm. Pár évvel ezelőtt egy társaságban épen a verses búcsúztató kérdése vettetett föl. Természetesen védelmére keltem a halálra itéltnek. Azonban midőn az alább olvasható idézeteket hallottam, kénytelen voltam — mint kisebbség — megadni magamat, s azon párthoz szegődni, mely méltányos kárpótlás mellett annak beszüntetését időszerűnek tartja. A társaságnak .egyik tekintélyes tagja azt kérdi tőlem : «Mit mond Ön ahhoz, midőn a x—i tanító egy sokat szenvedett gyermek nevében így szól a szülőkhöz : «Jobb, hogy közületek már mostan elmegyek, Nehogy nyakatokon örök telier legyek; Mert a beteg gyermek — bármint szeressék is — Hosszú idő alatt unottá lesz mégis.* Hát lehet e csak feltételezni is úgymond a szülőkről, hogy megunják szerelmök kincsét ? Sőt nem azt kell-e hirdetni, nem arra kell-e buzdítani őket, hogy a szenvedőnek van leginkább szüksége a szülői szeretetre, gondozásra, s hogy e szent kötelesség emberi természetünkben fekszik, s aki nem így cselekszik, az nem is érdemli a szülői nevet.» Az illető mentségére a szülők műveltségi állapotát hoztam föl, de végre is igazat kellett adnom. A társaság egy másik tagja így folytatta: A k —i tanító a testvért így beszélteti testvéréhez: «Egyetlen testvérem Lakatos Katicza! Nem játszunk már többé te, én s a nagy cica; Kuckónknak lakója egygyel kevesbedett, Ki tölti be most már azt az iires helyet?!* Igaz, hogy ezt a kulinaris stílust megérti a műveltség legalacsonyabb fokán álló nép is, de kérdem : fejleszti-e, nemesíti-e annak műizlését? «Nem»-mel kellett felelnem. Egy harmadik így folytatá : «Hát ahhoz mit szól On, midőn a búcsúzó férj szájába t szavakat adják : «Kedves feleségem, Ilomonnai Julis, Jutott nekem elég a rosz s a jóbul is... Ha néked is annyi lészen osztályrészed: A halál köntösét örömmel fölvészed.* Majd így folytatja egy negyedik érdemes ősz férfiú : Az e—i fűzfapoéta így szólaltatja meg a halott vőlegényt gyászoló mennyasszonyához : «Hervadt rozmaringom, ékes menyasszonyom, Puha karjaid közt többé nem nyugoszom,.. Nem csókolom többé méz-édes ajkadat, Bogár szempilládat, koszorás hajadat. Szerelmes szívednek legyen méltó társa Az én jó emlékem, ne is gondolj másra. Mert ha rajtam kívül más férfit szeretnél: A sírban is fájna, üdvöt sem nyerhetnél*... A társalgás további fol}T

amában egy vezérszerepet vivő lelkész odanyilatkozott, hogy «a búcszuztatásnak addig volt értelme, míg a rektoriákat theologiát végzett egyénekkel töltötték be, de most — úgymond — a képez-