Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-02-16 / 7. szám

Krisztust száműzni akarja fejből s szívből. S miért? Sajátságos tünemény, mert a Krisztus-tiszteletben az igaz istenhit és istentisztelet akadályát látja. Krisztus — s ez nála apodictikus igazság — ember volt, s a ki embert istenít, Istent rabolja meg az egyedül őt megillető tisztelettől. Mint látjuk, alapjában vallási motivuma volna tehát a harcnak, melyet Schwalb úr Krisztus ellen folytat. Hosszas dolog volna — s nem is érdemes— Schwalb úr minden állítását cáfolgatni, de ezt az egy ellenvetést, mely elvégre is a leglényegesebb, szó nélkül nem hagyhatjuk, mert ez az egy — a sok hóbortosság mellett — mégis komoly számba mehet. S úgy látszik maga is erre fekteti a fősúlyt, mert «Über Menschenverehrung und Menschenvergötterungw cimű felolvasásában részletezi is a dolgot. Krisztus ember volt, tehát nem volt Isten. Oly egyszerű és természetes igazságnak látszik azelőtt, a ki a vallást merőben subjectiv emberi találmánynak, a ki a vallás objectiv tényezőjét, az Istent, puszta fictiónak, fogalmi képzetnek, nihilnek tartja. De hát Schwalb úr az Istennek realitását nem tagadja. Isten van s csak is ő imádandó. Igaza van, de hát kérdjük, ha van az az Isten, ha él az az Isten, nincs-e neki isteni akarata, célja, s ha isteni célja s akarata van, nem munkált és munkál-e folyton annak megvalósításán. S mi lehet az ő akarata és célja más, mint önmagának, önlényegének teljes megvalósítása? Mi lehet más, mint a mit mi úgy nevezünk, hogy Istenországa vagy üdvország. Már most állapodjunk meg itt egy kissé. Az a kérdés: eljött, megvalósult-e már Istenországa vagy sem ? Ezt a kérdést nem mi vetjük fel először. Ez a kérdés mit a történet mutatja — ott lebegett minden ajkon a keresztyénség előtti világban. A pogányok Igazság, a zsidók Messiás után epedtek. De csak a keresztyén találta meg az Igazságot a Messiásban, s így lett a Messiás- vagy Krisztus-hit az új-világ hitvallása. A különbség e szerint köztük és Schwalb úr között az, hogy mi Istenországának valóságát Krisztusban valljuk, s ő tagadja. S ez mindenesetre lényeges különbség, épen olyan, mint a minő a keresztyén és nem keresztyén, a hivő és hitetlen között létezik. Igaz, hogy ez nagy baj, mert, ha csak a hasonszelleműek érthetik meg egymást, úgy mi Schwalb úrral hiába vitázunk. O minket soha meg nem ért. Pedig megérthetne egy kis jóakarattal. Azt kérdjük mi Schwalb úrtól; melyik felfogás méltóbb Istenhez, az-e, mely őt önlényege, akarata megvalósítására képtelennek, vagy az, a mely képesnek tartja? S azt kérdjük: melyik felfogás elégíti ki az emberi szív és ész követelményeit, az-e, mely bárhol a világon, de valahol mégis nyugpontot jelöl meg számára, vagy a mely a világ végeiglen örökös sötétségben, bizonytalanság, kétség és gyötrődésben tartja ? Ezt fontolja meg s akkor megérti a Krisztus-hit világtörténeti jelentőségét. S hogy Krisztus nem lehet Isten ? Hát ki állítja ezt így. Hiszen még az egyházi tan is csak annyit mond : Isten és ember egy személyben. S olyan absurdum ez ? A formát kifogásolhatjuk, de a tartalom igaz: Krisztusban Isten és ember egyesült örök elválaszthatatlanúl. S ha az ember felemelkedhetik Istenhez (mit Schwalb úr sem tagad), Isten nem ereszkedhetnék-e le az emberhez ? Krisztus ember volt, tehát nem volt Isten ! De hát Isten és ember közt kapocs nem lehet? S ha lehet, nem indulhat-e ki a kapcsolódás Istentől is? S ha kiindulhat, nem lehet-e Isten emberré? Bizonynyal Isten emberré lett a Krisztusban, de mert emberré lett, az a Krisztus, míg Jézus volt, míg földön élt, ember s nem Isten vala. Ugy szeretnék e tárgyról tovább beszélgetni, de — int a Szerkesztő úr s nekem el kell némulnom. Csak egyet kiáltok még visszhangul a vádra, hogy Istent fosztja meg a tisztelettől, ki Krisztust tiszteli! De hát Krisztus, mikor Isten alakjában volt, ragadománynak tartá az Istennel való egyenlőképen létezést? Phil. 2. 6. Istent rabolta meg, hogy a földön, mint Isten imádtassa magát? Igen! — «szolga alakot vett fel, lett ember, megalázá magát a kereszt haláláig.)) Phil. 2. 7—8. S ha ő nem ragadta el Istentől azt, ami övé, Istent sértjük e mi, midőn Krisztust azért tiszteljük, mert Isten maga ezt kivánja, ((felmagasztalván őt s adván neki oly nevet, mely minden névnek felette vagyon.» Phil. 2. 9. Oh ha mi azt az írást jobban tudakoznók ! Pozsony. Dr. Masznyik Endre, tlieol. akad. tanár. GYAKORLATI LELKÉSZET. Levelezés hivatalos ügyben, két ember között, a ki sohasem látta egymást. I. Utalványlap széljegyzet. Január 14. A csatolt 1 frt 50 kr beküldése mellett kérem Kovács Juliána 16 éves, keresztelő-levelét megküldeni. Áspis Máté, köz-és váltó-ügyvéd. Buda, Ypsilon-utca X. sz. II. Levelező lap. Január 15. Anyakönyvünkben három Kovács Juliána van jegyezve, mind a három 16 év körül. Tévedés kikerülése szempontjából méltóztassék a szülék nevéről értesíteni. Sárháza. Alázatos János, lelkész. III. Levelező lap. Január 17. Ha a két okmányt azonnal meg nem küldi, hatóságilag fogom kényszeríteni. Áspis Máté, köz- és váltó-ügyvéd. VI. Kis ívrét. Január 18. Tekintetes ügyvéd úr! Miután f. hó 15-kén kelt kérdésemre nem méltóztatott érdemileg válaszolni, én, nehogy az érdeklett félnek kellemetlenséget okozzak, ezennel küldöm a vett 1 frt 50 kr bélyegi felhasználásával mindhárom Kovács Juliána kivonatát; kérvén, hogy közülök az igazit kiválasztani, a más kettőt pedig megsemmisíteni méltóztassék. Sárháza, Alázatos János, lelkész. V. Hátirati felzet. Január 20. A három kivonat megküldésében mutatkozó insultus figyelmen kívül hagyatván, a két felesleges okmány azzal utasíttatik vissza, hogy ezen iroda szükségtelen okmányok számbavételével nem foglalkozik. Buda, Áspis Máté, köz- és váltó-ügyvéd. xxx. NECROLOG. Czékus emléke. | Gyásza jött ránk rosz időnek, Oszlopaink egyre dőlnek, Oszlopai Sionunknak, S a mi drága szép honunknak. Szentegyházunk cédrusfája, Érted szívünk hogyne fájna!