Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-05 / 1. szám

egyre ráillenek Pál ama szavai: «vannak némelyek, a kik zavarnak titeket és el akarják csavarni a Krisztus evangyéliomát, pedig ha mi, vagy mennyei angyal hirdetne is néktek mást, mint a mit hirdettünk néktek, átok legyen. Gal. i. 7, 8. A korszellem kedvez ez iránynak, melynek legfőbb bűne, hogy nem az Isten, hanem e világ lelkéből merít — 1. Kor. 2, 12., s hogy ebből folyólag nem a híveket magukat, hanem azt keresi, a mi a híveké, 2. Kor. 12, 14. Hová tűnt régi dicsőségünk! Hol a páli lélek papjainkból, hol a szent lelkipásztori lelkesedés, mely a legszívesebben kész áldozni, tűrni, szenvedni, sőt áldozatul is adatni a hívek lelki üdvösségéért! 2 Kor. 12, 15. Ki hordozza ma szívesen a keresztet az Úrért! Kinek homlokán simulnak el a redők, ha látja, hogy az Úr kertjében végzett munka édes gyümölcsöket terem, hogy itt is ott is fakadoznak a bűnös lélek fáján az új életerőtől dagadó rügyek, nyilnak az üdv sokat igérő virágai! Nagyon elkorcsosodtunk. Az Én kivetkőzött a Krisztusból, nem másban másért, magában magáért tud és akar élni. S most még gonosz kézzel, kit néki kellene másokba beojtania, a Megváltó és Üdvözítő Krisztust tépi ki hallgatóinak szívéből. Kioltja az isteni fényt s ajtót ablakot tár a sötétség és rontás szellemének, a sátán lelkének. Hirdeti — a la Schwalb — Isten igéje helyett, melynek elhívott szolgája volna, a maga esze kotyvasztékát, szórja a szószékről szerte-szét feje csúszó-mászó, ugrándozó tücskét-bogarát. Feláll a keresztyén gyülekezetben, fel a protestáns egyházban, ezen egyház megbízásából, hogy legyen Isten titkainak hű sáfára, legyen egyháza szent igazainak őre, terjesztője, legyen a rábízott nyáj pásztora, lelki építője, s ő a ráruházott szent jogot arra használja fel, hogy a maga hitvány személyiségével, gyarló emberi bölcseségével és tudományával, melynek objectiv mértéke nincs sem Isten kijelentett igéjében az Írásban, sem Krisztusban, sem az egyház hitvallásaiban; melynek egyedüli mértéke csak ő maga, subjectiv énisége, szembeszáll a protestáns egyházzal, szembe magával a keresztyénséggel: az egy Istenen kívül, a ki azonban szintén senki más, mint az ő bölcseimi gondolata, értelme képzete, tehát végelemzésben ő maga, detronizál mindent, detronizálja a Szenthármas Istent, a Megváltó és üdvözítő Krisztust, az egyházat, a Szent-írást, a hitvallásokat s mintha csak ő volna a protestáns pápa, a megtestesült igazság a földön, fülünkbe dörgi : «Jertek én hozzám ... és én megnyugosztlak titeket!» S vakmerő elbizakodottságnak kijelenti — 1. műve előszavát IX. 1. — hogy hozzá ugyan ne nyúljon senki, mert ő a keresztyén gyülekezetben való tartózkodása jogát ,,önként mindaddig fel mm adja, míg veki az igazi keresztyénség olyan definitiájával nem felelnek, mely az ő felfogását teljesen kizárja, az összes keresztyének közös meggyőződését pedig minden időkre szólólag világosán kifejezi'." Mit feleljünk e vakmerő támadásra, e maga nemében hallatlan és páratlan jogbiiorlásra ? Arcunkba szökik a vér, hogy e gyalázatot protestáns prédikátor követhette el, hogy köztünk akadt olyan pásztor, a ki elég lelkiismeretlen, (mert a lelkiismeretbeli szabadság rovására ezt már csak nem írhatjuk) egyházát s annak dicső elveit compromittálni s az ős gonosz ellenség kezébe hatalmas fegyvert adni ellenünk. Mert az ellenségnek ez a dolog nagyon is kapóra jön. Hiszen itt nyíltan bevallva látják s hozzá egy hivatalos protestáns egyén, egy prédikátor részéről azt, a mivel — mint főbűnnel — bennünket szüntelen vádolnak, hogy a protestántismus merő subjectivismus, merő negatio, nihilismus mint ilyen Isten, Krisztus és az egyház ellen való pártütés, lázadás. Mit feleljünk hát Schwalb úrnak!? Azt, a mit az Úr mondott: «Sokan mondják nekem ama napon : Uram! nem a te nevedben tanítottunk-e? Akkor pedig vallást teszek nékik: Sohasem ismertelek titeket; távozzatok el én tőlem, álnokságnak cselekvői.)) Máté ev. 7, 22. Azt feleljük, a mit Pál mondott: «azt vegye fontolóra az efféle ember, hogy mi nem merjük magunkat némely magukat dicsérőkhöz számítani vagy hasonlítani. De azok, midőn magukhoz mérik magukat vagy magukat magukhoz hasonlítják, esztelenek. Mi pedig nem dicsekszünk mértéknélküliségig, hanem azon mérőzsinór mértéke szerint, melyet adott nékünk mértékül az Isten» 2. Kor. ro— 15. De ezzel még nem végeztünk Schwalb úrral. Ellenkezőleg csak most kerülünk még vele igazán szembe. Neki is van mértéke, nekünk is van mértékünk, mérjük össze hát igazságunkat s lássuk meg, ha a Krisztusnak van-e igaza, avagy Schwalb úrnak ? Vegyük elő az új próféta könyvét, halljuk s ítéljük meg az ő kijelentéseit. ccMert lehet egyenként mindnyájatoknak prófétálnotok, hogy mindenek tanuljanak és mindenek buzdíttassanak; és a próféták lelkei engedelmeskednek a prófétáknak. Mert Isten nem zavarnak, hanem békességnek Istene» 1. Kor. 14, 31, 32. Vegyük elő az ő szószéki beszédeit s lássuk, miben találja meg Schwalb úr az egyházi protestántismus hibáit és előnyeit, imdasztásait és szólgálattételeit. Azzal a reménynyel nem kecsegtethetjük ugyan magunkat, hogy igénytelen szavaink Brémába is elhatnak, de hát ez nem is olyan nagy baj. Hiszen Schwalb úr az ő igazságában oly feltétlenül bizonyos, hogyha rászakadnak is az egek, rendületlenül megáll egyszer kimondott szava mellett. Maga mondja — el kell hinnünk. Nem régiben ugyanis egy felolvasást tartott a brémai protestáns egylet helyiségében az emberistenitésről s e nyomtatásban is megjelent előadásában határozottan kijelenté, hogy ügyében oly teljesen biztos, hogy nézetváltoztatásról, megtérésről szó sem lehet nála. Szegény feje! feledi, hogy ezzel már is kiesett szerepéből. Krisztus is feltétlenül bizonyos volt ügye igazsága iránt s mégis... elég szerény volt arra, hogy a vele gonoszul bánó poroszlóhoz így szóljon : «Ha gonoszúl szóltam, bizonyítsd be a gonoszságot; ha pedig jói, mit versz engem ?» Ján. ev. 18, 23. Nos Schwalb úr ! nem másként hangzik ez, mint az ön szava? Hát Jézust követi ebben is? követi — ha egyáltalán követ valakit — igenis Pilátust, a ki a zsidó főpapot helyreigazító kérésére makacsul ígyen vágott vissza: «Amit megírtam, megirtam» Ján. ev. 19, 22. Hanem azért mi mégis foglalkozni fogunk önnel. Nem önért, hanem mi magunkért, hogy őrizkedhessünk a hamis prófétáktól. Mert a kinek irányát maguk a legliberálisabb német theologusok is határozottan elitélik, a kinek szószéki beszédein egy, hogy Bassermannt ( 1. Theolog. Literatnrzeitung 1889. jun. r.) ne is említsem, Richter P. és D. Treblin is megbotránkozhat (I. Prot. Kirchenzeitung 1889. 13. sz.), azzal, ha még ezen felül az egyházi igehirdetés terén új utat törő prédikátorként lép fel, már csak tudomásvétel végett is, nekünk szintén meg kell ismerkednünk. S teszszük azt annyival is inkább, mert egyről magunk is megyőződtünk s ez az, hogy Schwalb úr — minden hóbortja mellett — kiváló, eredeti és sajátos jelenség a theologiai irodalomban, a. kitől egyben másban sokat lehet, s mi akarunk is — tőle is — tanulni.