Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1890 (33. évfolyam, 1-52. szám)

1890-01-05 / 1. szám

Ez a körülmény magyarázza meg s mentse ki eljárásunkat, ha tán kissé hosszadalmasabban foglalkozunk műve ismertetésével s főként christologiai álláspontjával. Pozsony. Dr. Masznyik Endre, theol. akad. tanár. BELFOLD. A verses búcsúztató eltörléséhez. Ezen becses lapnak mult évi 47-ik számában a fent lévő cím alatt megjelent egy cikk, mely «a haladó kor követelményeinek meg nem felelő ezen szokás» felett elvileg kimondott halálitélet végrehajtását a közel jövőtől várja és épen azért méltányos kárpótlást kér azon anyagi veszteségért, mely a tanítói kart ez által sújtani fogja. Mielőtt azonban a halálitélet végérvényesen kimondatnék, szabad legyen a bűnös védelme céljából néhány oly megjegyzést tennem, mely ha talán nem is a haladó kor kívánalmainak megfelelő Ízlésen, hanem annál inkább a tényleges viszonyokon alapul. Tudom, hogy ma nagyon sok ellensége van ez őseinkről ránk maradt kegyeletes szokásnak; tudom, hogy azon okok, melyeket nevezett cikkben elszórva találtam, nem egy embernek véleményén alapulnak, hanem egy meglehetős nagy kör gondolkodásának visszhangjai, és bár nagy ezen okok száma, de mindegyikhez férhet némi megjegyzés. Legelső és legfőbb okul azt szokták felhozni, hogy a haladó kor követelményeinek meg nem felel. A haladó kor, annak követelményei, azoknak többé meg nem felelő szokások, napjainknak oly sokszor hangoztatott szóllásmódjai, hogy senki sem veheti rosz néven, ha azokat bizonyos félelem és idegenkedéssel fogadjuk. Hogy halad a kor, az tény ; hogy magasaob fokon állunk ma műizlésés, irodalmi műveltség tekintetében, mint atyáink száz évvel ezelőtt, azt sem lehet elvitatni. De bizonyos az is, hogy többet hiszünk magunkról és korunkról, mint a mennyire haladtunk, mert szomorú bizonyságot tesz erről korunknak azon könynyelmű eljárása, hogy a képzelt, de még el nem ért magaslat kedvéért könnyen kimondja az ítéletet oly régi hagyományok felett, melyeknek talán több meglévő tényleges aiapjok van, mint a menynyire a haladás elvével és azon magasabb színvonal követelményeivel ellenkeznek. Nem a prot. egyházról mondtam én ezt, sőt szeretem azt hinni, hogy egyházunk ezen. általános társadalmi áramlat káros hatásának, mint eddig, úgy ezután is ellentáll, hanem a haladó kor ezen általános irányzatáról, mondhatnám nagyzásáról, mely talán máshol is, de leginkább hazánkban ijesztő módon lábra kapott. Nem is a makacs conservativismusnak akarok diadalkaput építeni, hanem annak az eszélyes óvatosságnak, mely meggondolatlanul semmi újat nem hoz létre, mielőtt annak szilárd alapja nincs, és meggondolatlanul semmit sem töröl, míg annak szilárd alapja van. így kell felfognunk a haladó kort, hogy az ezt hangoztató üres szólásmódot kellő értékére le tudjuk szállítani. És le kell szállítanunk annyival is inkább, mert a verses búcsúztató nem ellenkezik a haladó kor kívánalmaival. Nem ellenkezik azért, mert maga is lépést tart annak haladásával, és nem ellenkezik azért sem, mert az nem a művelt osztály kedvéért van, hanem a népért. Vagy talán az ellenkezőt bizonyítja az, hogy kicsúfolják ? Egyáltalában nem, mert — mint cikkíró úr is helyesen megjegyzi — nincs oly szent dolog, melyet kicsúfolni ne lehetne, meg azután az Apostagon lakó jó testvérre nem a mai haladó korban készült búcsúztató kéri az áldást «nagy vastagon». Mind-mind régi hagyomány az, mely az idézettekhez hasonlóan nevetésre indít könyezés helyett s ha régen megtörtént, ma bizonyára nem. Es e néhány aberratióval szembe állíthatom a jelen kornak e téren létrehozott oly jeles termékeit, melyek irodalmi becscsel bírnak és így oly szolgálatot tettek, melyet nem is vártunk tőle és éppen azért a legnagyobb örömmel fogadhatjuk. Ott vannak Fábián, Börzöli, Németh búcsúztatói, melyek, bizony mondom, nem ellenkeznek a haladó kor követelményeivel. Hadd hozzam csak fel például a kis leánynak búcsúszavait atyjától: «Mennék édes atyám! — de mennem nem lehet: A sír, mint kis madárt, fogva tart engemet-.» Nincs oly kényesre kiművelt fül, mely gyönyörűséggel ne tudná ezt hallani, pedig vannak szebbek is. Megengedem, hogy ez másik szélsőség, de — hál Istennek — jóval nagyobb a száma, mint az ellenkezőé. Es mégis, maradjunk csak a középúton! Azon egyszerű versecskék mellett, melyek sem irodalmi értékkel nem bírnak, sem a kicsúfolásra nem adnak okot. Ezek céljuknak tökéletesen megfelelnek, és ha talán a magasabb műízlést ki nem elégítik is, tetszenek a népnek. És én nem látom át, hogy miért kellene elvenni a néptől azt, a miben gyönyörködik, hogy adjunk helyette olyat, mely tőle egészen idegen, melyet meg nem ért? És a verses búcsúztatónak főcélján kívül ama nemes feladata is van, hogy a köznép műizlését lassanként fejleszsze, nemesítse. Es ezt, ha észrevétlenül is, megteszi minden kötelességét ismerő tanító. Az meg épen nem áll, hogy «a legnagyobb rész a halottnak soha sem volt erényeivel ékeskedő frázisokból és dicséretekből áll.» A predicatióban épen úgy mint a búcsúztatóban kell lenni dicséretnek is és alig van ember, kinek életéből dicséretreméltót ne lehetne felemlíteni, és miért ne lenne szabad az erényt követendő például felhozni ott, a hol a szív a benyomások elfogadására legfogékonyabb ? Ez a búcsúztatónak nem lehet bűne, mert a halott a maga nevében beszél, azután meg ily tisztességtelen eljárást, hogy búcsúztatója csakis ebből álljon, általánosságban a tanítói karról feltenni nem lehet. Azon néhány búcsúztató között, melyet alkalmam volt hallani egyszerű falusi temetések alkalmával, egyszerű falusi tanítóktól: egy sem volt olyan, melyre ama fennt említett vád ráillenék. Több ok szól a mellett, hogy a temetési szertartást egyszerűsíteni kell. Mellőzve a többi okokat, pusztán csak azon egyet hozom fel, mely a verses búcsúztató eltörlésének kérdését legközelebbről érinti. Ugyanis nem ok nélkül vádolják temetési szertartásunkat azzal, hogy az amúgy is vérző szívet még inkább tépi, marcangolja és e téren legnagyobb tere van a búcsúztatónak, mely a régi emlékek felújítása által a fájdalom kitörését a leghevesebbé teszi. Ez igaz, de hát tehetünk-e róla, ha a nép ezt így kívánja, mondhatnám követeli. Az természetes dolog, hogy sem a papnak, sem a tanítónak, nem szabad magasztos hivatása méltóságáról annyira megfeledkezni, hogy a nép Ízlésének és kívánságainak mindenben vak eszköze legyen, de egy bizonyos mértékig befolyást kell engedni annak, mert csak ezen alapra helyezkedve lehet mindkettőnek sikerrel teljesíteni hivatala kötelességeit. Miként a hittérítő Afrika vad népeihez nem beszélhet a művelt angol nyelven, hanem meg kell azoknak kedvéért tanulni azt a nyelvet, mely által velők