Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-10 / 6. szám

— nem rossz indulatból, de helytelenül — Szokó lemondott presbyterhez szállt. Szokó, Berki, Császár kihallgatást nyertek, szószékből szólíttattak fel az ingerültek, az izgatottak vádjaik előadására, a lelkészre a küldöttség saját kebeléből választott két tagja által pressió gyakoroltatott, hogy a presbyterium megmaradt tagjait lemondassa, s midőn kinyilvánítá, hogy becsület útján kész elmenni az engesztelődés legszélső határáig, másnap a küldöttség által a presbyterium, miután az unitáriusokból álió vádlók kihallgattattak, az egyházi jegyzőkönyvek és számadások megvizsgáltattak, azok vádjaira válaszra szóllíttatott fel, s a kibékítést szóba sem hozva a küldöttség, a lelkészt is kikérdé utoljára, s eltávozott. A ki nem elégített bosszú másnap 24 áttérővel felelt a jóindulatú békekéz nyújtásra. «Le a pappal, el a pappal)) in hoc signo vinces : ezt hangoztatva Dunántúlival, Páter Péterrel. Igaz, azóta is voltak áttérések, de vannak köztük olyanok is, kik ismerik Vácot s a veszprémi börtönt is ; volt egy pár áttértnek neje, hét éven aluli gyermeke is, de nem 130 család, nem is 90, hanem lélekszám szerint csecsemőkkel együtt összevéve 187 az áttértek száma. Visszatértek hozzánk s már be is kebeleztettek 10-en, s mint eredetiben felmutathatom, a közalapra összeirt családfők sajátkezű aláírása igazolja, egész családok reformátusoknak iratkoztak, kiket Derzsi elhalászott, de hálójába megtartani nem bír. Hz a tényleges helyzet ma. Ki a bűnös ? Ítéljen felsőbb hatóságom, En nyugodtan várom az ítéletet. Polgárdi. Bali Albert, ref. lelkész. GYAKORLATI LELKÉSZET. Mennyiben lehet s mennyiben nem a prot. liturgia egyöntetű? E lap 4—ik számában, a «Külföld)) rovata alatt többek között ezeket olvassuk : «A párisi prot. papság, most a liturgia kérdésével foglalkozik. A liturgia ott is, mint nálunk, nagyon divergens. Szeretnék sokan az egyöntetűséget. Megindult a mozgalom,)) Hát megindult ez nálunk is, hogy többet ne említsek,. a tiszántúli egyházkerület már a zöld asztal felett is foglalkozott vele. De a liturgia egyöntetűségének a kérdése, tágasabb és szorosabb értelemben vehető. Az első esetben kiterjed ez az egész cultusra, míg a második esetben csak a sakramentumok kiszolgáltatásának módozatára vonatkozik, s talán még az esketésen kívüli dolgokra. Azt említenem is felesleges, hogy az egyöntetűség kérdése, a maga teljes mivoltában, csakis a tágasabb felfogás alapján oldható meg. Tény azonban, hogy a gyakorlati lelkészek társadalmi eszmecseréje, a szorosabb értelem medrében folydogál. Itt maradok tehát én is. De itt is nagyon eltérők a nézetek. Sokan a divergens állapot jobbra fordulását abban Hiszik elérhetőnek, ha egy hivatalos agenda adatnék a lelkészek kezeibe, mely nemcsak egyetemesen kötelező, de még betűiben is érinthetetlen volna ; míg mások meg csakis az általánosan kötelező elvek, illetőleg a szertartásos cselekmények módjának megállapításában gondolják a fontos kérdés helyes megoldását. Nem titkolom el, hogy én magam is, e második felfogás helyességét vallók sorai közé tartozom, először is azon oknál fogva, mert kérdésünknek a prot. elvet megszorító megoldásában, messze kiható bajok és veszteségek forrását látom. Mindenekelőtt az «egyetemesen kötelező s még betűiben is érinthetetlen)) agenda kiadásában megsértve érezném, lelkipásztori eskümön nyugvó szabadságomat. Hisz e rendelkezés azt mondaná : «szószéki és temetési beszédeidet készítheted magad, tanulmányaid gyümölcsét a szószéken és a koporsónál értékesítheted; de nem így már a sakramentumok kiszolgáltatásánál, hol Önmunkásságod kanonikus vétek.» Nem képtelenség-e ez ? Meg van irva, hogy : áron is megvegyétek a jó alkalmatosságot. Hát ezek a «jó alkalmak)) csak a szószéken és a koporsónál fordulnak elő ? Nem komoly és szent kötelességünk-e, a «jó alkalmakat)) figyelő érzékünket minden irányban fejleszteni ? Ha kibocsátattam arra, hogy mint «a mi Urunknak a Jézus Krisztusnak hűséges szolgája)) szívem teljességéből szóljak a gyülekezetben : mondhatja-e azt jogi alapon bárki is, hogy a sakramentumok kiszolgáltatásánál szívem elnyomására vagyok kötelezve ? Vagy tegyük fel, eltekintve szabadságom megrendszabályozásától, hogy elkészülne az a hivatalos agenda, mely az élet minden előfordulható eseteit figyelembe venné. Vájjon mekkora lenne ez a könyv? Hát bizony én erre csak annyit mondok, hogy — ha egyenként megirattatnának (mindenek), a világ sem foghatná be a könyveket, melyek Írattatnának. De meg ha a legkitűnőbb irók tolla alól kerülnének is ki e szertartási beszédek, meglátszanék mégis rajtuk, hogy íróik az egyes gyülekezetek szellemét «alanyi létezésük minden oldalaiban s tartalmi különbözőségeik egész teljességében)) nem ismerték. Vagyis más szavakkal, a lelkipásztor csak a maga gyülekezetének psychológiáját ismerheti alaposan, és soha sem az idegen egyházét. Eélre ne értsen valaki. Mert én csak az « egyetemesen kötelező s még a betűiben is érinthetetlen)) hivatalos agenda ellen beszélek. Egyébként nagyon is melegkeblű barátja vagyok annak, hogy mentül több szertartási minta-beszédek tétessenek közkincscsé, miután az ily beszédek ott, a hol szükség van rájuk, szükséget töltenek be, ott pedig, hol nincs reájuk szükség, fokozzák a munkakedvet s az öntermelés buzgalmát. Merültek fel bizony sokszor oly dolgok az egyes gyülekezetekben, a melyekről a saját gyülekezetének psychológiáját alaposan ismerő helybeli papnak sem lehetett még csak sejtelme sem. Ki írhatna előre agendát az ilyen esetekre ? S ha mégis a hivatalos agenda mellett kellene maradnunk s kénytelenek volnánk elszalasztani a «jó alkalmasságot)): ki vagy mi kárpótolhatná azt a veszteséget, a mely p. o. éppen eg}^ szerencsétlen haldoklónak esnék nagyon szomorú osztályrészül ? Ha valahol, akkor bizonyára a szenvedők ágyánál nem tanácsos betűk nyűgébe kötni a lelkipásztor nyelvét, miután éppen ez a hely az, hol a gyors fordulatokat hozó pillanatok oly kincseket raknak a fungens szívébe, a melyekhez hasonlókat Íróasztalunk felett görbedve hiába keresünk. Nem kötelesség-e mind ezeket értékesíteni ? Ugy tetszik, mintha itt ott a megjegyzést hallanám : a hivatalos agenda nem korlátozza a lelkészt abban, hogy úgy ne intézze vigasztaló beszédét betegéhez, a szertartás előtt, a mint csak akarja. De lehetséges- e ez ? Én p. o. egy tízezer lelket számláló gyülekezetben szolgálok, reggel prédikálok, végezem a szószéken itt mondani szokásos agendát s rá osztom az úri szent vacsorát 3

/.i1

2

éráig. Ekkor haza jövök, hogy rendbe szedjem magam a betegekhez való menetelre,