Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)

1889-02-10 / 6. szám

iskolában, hogy minden nagyobb forradalmi vihar és rázkódás nélkül vonuljanak majd el az előbb vagy utóbb hozzánk is elható kérdések. A XX. szerzőjénél jobban fejtegeti e dolgokat a XLVI. írója az I. részben. A XXL és XXII. folytatása a XX-nak s a három össze függő homilia között legjobb a XXII. A XXIII-nak címe alá igen találóan Íratott oda, hogy ((közönséges beszéd.» Bizony az! A 127. lapon a be vezetés egyszerűen nem igaz. Minden állítása túlzás. Igazi üres és bosszantó bombaszt csak, mikor azt mondja : «A XIX. század utolsó felében a keresztyénség legszentebb eszméi vannak keresztre feszítve és elzárva kemény kőkoporsóba.» Az I. részben fogalomzavarban van a türelem és tűrni jelentése felől. (129. 1.). A türelemnek és a prot. egyháztörténelemnek egészen hamis felfogása 130. 1, 3. kikezdés. Ily elvek mellett nem állott volna meg a prot. egyház a világban és nem hódított volna 1 Jobb a beszéd II. és III. része. Vallásos melegséggel, evangeliumi mélységgel, szépen irt, jó beszéd a XXIV. dr. Luthardt nyomán. A XXV-nek jó a felosztása. Az I. rész azonban csak vázlatnak járja meg, de tárgyalásnak nem; mert felvett gondolatát nem fejti ki s csak egyetlen oldalát mutatja fel és erre csak rámutat. Részletesebb a II. rész. A XXVI. szerzőjében sok helyes érzék van az iránt, hogy miként kell a bibliát tárgyalni, s az elbeszélések mélyére hatolni. Ha nem csalódunk, a VI—IX. homiliák szerzőjéé ez is és e nemben a legkitűnőbb beszédeket várhatjuk tőle, ha az alkalmazásban ép oly közvetlenné lesz, mint a milyen jól s alaposan fejti ki a felvett textusok tartalmát és a mennyire beleéli magát azokba. Irálya is a mindennapin jóval felülemelkedettebb. E beszédben kiváló szépségekkel bír a II. rész. A XXVII. szintén az ő stylusa, ez is az ő erőteljes tollának vonásait hordja magán. Könynyen, természetesen tér felosztására. Rövid, szaggatott mondatai magasabb egységben olvadnak össze. Kiváló munka. Alig hasonlítható vele össze az egész gyűjteményben valamely más beszéd. Különösen a II. része igazi üdítő, felemelő, megnyugtató tárgyalás, ment minden üres szóhalmaztól s olvasására jótékony, vallásos béke foglalja el a lelket. Befejezése valóban művészi. A XXVIII. az imádságot alaposan félreérti, a mennyiben az ima által megszentelendő cselekedeteket teszi imává, holott az ima nem cselekedet. A beszéd végén túlságos önérzetet árul el a szerző, midőn mondja: «Oh ha képes volnék én szívetekben lángra gyújtani a szent hitünk és vallásunk iránt való szerelmet, legalább oly lángolásra, mint a minővel az én szívemben ég; ha volna annyi erőm, hogy titeket oda tudnálak lelkesíteni, hogy megtegyetek egyházunk érdekében annyit, mennyit megteszek én gyönge erőmmeb stb. (161. 1.). A XXIX-ben sok jó gondolat van, sok üres dologgal és nagy mondással vegyülve. A XXX-ban magának a példázatnak kifejtése nyomon járó, helyes. Élénk képet ad Zakeusról s a vele történtekről; de az alkalmazásnak valami közvetlenebbnek kellene lenni, s a bűnbánat fejtegetésében mélyebbre kellett volna vetni a hálót és nemcsak a legszembetűnőbb bűnöket emlegetni, olyanokat, melyek közül hallgatóságunk talán egyet sem követett el, mert hisz akkor a büntető törvénykönyvbe ütközött volna; hanem azokat is, a mikben mindnyájan leledzünk, együtt pásztor és nyáj. A bűnösség mértéke nem egyedül a tíz parancsolat, mert hiszen azt az evangeliumi gazdag ifjú is betöltötte és Jézus mégis azt mondotta neki: «mégis van egy fogyatkozásod.)) Fogyatkozásaink vannak ahhoz az eszményhez mérten, mely elénk tűzetett a mennyei Atya tökéletességében. Szerintem ily formán kell a bűnösségről beszélni. A XXXI. melegséggel, hévvel, pünkösti lelkesedéssel, sok közvetlenséggel van irva. Jó és gondolatgazdag magyarázata az anya, szent és egy háznak s bizonyos új felfogás jelentkezik a II. részben, midőn a dogmatikai egy-et nem egységesnek, hanem egyetlen-nek veszi, s azt fejtegeti, hogy minő értelemben egyetlen ház az egyház. A XXXII. hasonló az előbbihez. Szónoki, felemelő hatású. A XXXIII. textusában (I. Kor.: 6 : 7, 8) nem arról van szó, a mi itt a felosztásban állíttatik, hogy a világnak mától holnapra ingadozó bölcsessége az általános testi és lelki nyomor forrása, hanem arról, hogy ez eltöröltetik. Minek Renánt, Büelmert, Vogtot, a kiket az a közönség nem is ismer, névszerint emlegetni ? A II. rész i-ső kikezdésben igen józan, egészséges világnézlet van kifejezve és sok melegség a 3. és 4. kikezdésben. Az I. rész nem ment némi túlhajtásoktól. A XXXJV. bevezetése erősen pessimistikus és részben igaztalan. A fordulat azonban igen szép, hogy miért nem volt sikere a halászatnak ? Mert nem volt velük Jézus, a sötét éjszaka vezérfénye (199. 1.). Ez a rész nagyon jó. Mikor maga az iró is megpillantja Jézus felséges alakját, az ő tekintete is derültebb lesz s a maga való képében látja a világot, az embereket és előbb elkeseredett szava a a serkentés, buzdítás hangjába csap át. A XXXV. felosztása nehézkes, elvont (203. 1.) és felosztásából önkényt következik, hogy a II. részben jóformán ugyanazt mondja, a mit az I-ben. Az I. rész különben egészen gyakorlati s józan felfogással van irva, mely a földet nem tekinti siralomháznak, hanem jól érzi itt magát. A II. a vége felé elsekélyesedik. Régies szabású öltönyben van a XXXVI., de élénk bibliai színezetű. Unalmasan variálja mindig ugyanazon egy gondolatot. Nincs egészen tisztában az eskü erkölcsi fogalmával s valóságos nazarenus tanokat hirdet. A XXXVII, sajátságos szerkezetű beszéd. A bevezetés végén ad rendes főtételt és altételeket, azután az I. részben főtételét tárgyalja, a II. részben pedig a három kijelentett altételt egy hajtással; de ezt sok közvetlenséggel. Befejezése különösen szép. A XXXVIII. felosztása nem textusszerű ; az I. részben csak a negatív oldalt mutatja fel sötét színekkel festve, nagy hanggal szólva. Nem Jézus szavai : ^mindeneket megpróbáljatok)) (232. 1.). A II. rész nagyon gyenge, néhány üres szóvirág. Ázonban a III. rész elején szépen beszél a lelkesedésről és annak felemelő hatásáról. Egyike a jobb beszédeknek a XXXIX. emelkedett, jó gondolataival, egyszerű természetességével, a mint fejtegeti, hogy csak a Krisztus nevében és leiké-Vei lehet igazán építeni. A «Bölcs Salamon itéletmondásábanw (XL) erőteljes találó jellemzés van. Kitűnő kép, mely a két anya érzéseit, egész lényét, helyzetét festi. Tárgyalási módszerében igen helyes, hogy folyton általánosítja, vonatkoztatja az egyes jelenségeket a hallgatókra. Nagyon jó a 244. 1. i-ső kikezdés az anyák figyelmeztetése. Igazi komolyság, nemes felindulás van a 245. 1. 3. kikezdésben s általában igaz lélektani vonások az egész homiliában. Ugyanezeket mondhatnám a XLI-ről is, mely folytatása ennek, ha ebben már egyszer-egyszer el nem ragadná a szónokot a nagy hév és ezzel rontja a közvetlen hatást, mikor elkezd túlozni (251. 1. 2. kikezdés) és keményen kifakad a bíróságok ellen, a mit szinte lázításnak is vehetnénk (252—253. 1.). Ez nem helyes! A XLII. 2-ik részében igen szép magyarázatát adja az imának. Jól esik a beszéd keresztyéni tiszta, derült világnézlete. Kedves a befejezése.-A XLIII. beszéd fejtegeté-