Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1889 (32. évfolyam, 1-52. szám)
1889-12-15 / 50. szám
előbb fel kell ébrednünk, hogy a görög nyelv kérdése, leplezetlenül szavakba foglalva, egyszerűen ennyit jelent : elegendő-e a humanistikus képzés, melyet a «íatin iskolázási)) irány eddig nyújtott ? vagy kell-e más módok után nézni, melyek a koriránynak jobban megfelelnek ? Ezen fundamentális kérdésbe részletesen bocsátkozni e helyen nem akarok ; attól tartok, nagyon is jókor lesz nekünk protestánsoknak alkalmunk önvédelmünkben e fatalis ponttal foglalkozni, mely gymnasiumainkra nézve annyit jelent : «ime azoknak lábaik az ajtó előtt vágynák, kik tégedet is kivisznek)). Következő fejtegetéseim egyébiránt ezen kérdésre is megadják indirecte a választ, s azért most röviden csak annyit kívánok jelezni, hogy a positivismus túlhajt ás át fiatal elmék nevelésében nem helyeslem s hogy egész meggyőződésem és vonzalmam a „latin iskolázás" felé vezet. Nem mintha a positiv iránynak ellenfele volnék, vagy a haladás eszméjét nem imádnám ; elismerem, hogy a görög nyelv miatt a való életet nem szabad elhanyagolni; de tudom azt is, hogy a való élet miseriáin túl ragyog emberi természetünk számára a boldogító nyugalom ; tudom azt, hogy az iskolának magasabb céljai is vannak mint házépítésre, rationalis trágyázásra, csépelésre, ágyuöntésre, megrongált rakpartok foltozására s több ilyen hasznos dolgokra tanítani; tudom, hogy az iskola, mely 1 csak erre vállalkozik, ha e célra directe alapíttatott is, távol áll azon ideáltól, melyet a paedagogia maga elé tűzött. A görög nyelv iránti ellenszenv azon téves hitben birja alapját, mintha a realistikus és humanistikus nevelés egymással meg nem férnének. Ezen felfogás azonban még egyes emberre nézve sem talál; évszázados tapasztalat bizonyítja, hogy mind a két irányt egy ember is képes egyesíteni, még pedig nemcsak Leibnitz, kinek a matbematika oly sokat köszön, nemcsak Kant, kinek kostno- j goniai feltevése ma is uralkodik, nemcsak Herbart, kinek ! mathematikai psychologiája mindig bámulatos munka lesz, nemcsak Wundt, hanem ezer meg ezer sokkal kisebb ember, kik a köznapi élet terhei alatt nyögve a humanistikus míveltségben lelték és lelik még vigaszukat. Mennyivel inkább megfér e két irány egy egész nemzet hatalmas öntudadatában, melyben minden felfogás érvényesül. Épen azért a két irány együttes sürgetése egy egész nemzet életében nem ellenmondás; hanem igenis korlátolt egyoldalúságról tanúskodik azon harci kiáltás, hogy a humanismus kiélt ócskaság, melynek helyébe a reális nevelést kell állítani. Mert az igazság egy nemzetre nézve nincs az egyoldalúságban, hanem az összes ismereteket felkaroló egyetemességben, melyben realismus és humanismus ép úgy megférnek egymás mellett, mint koldus és király, kalmár és báró. E két egyformán jogosult irány között szabadon választhat az egyes. Magam, mint mondtam, a latin iskolázási rendszer i felé vonzódom. Mert ugyan hol rejlik annak a latin iskolának a voltaképeni célja, a mint az a Melanchthonféle conceptióból kifejlődött ? Eltekintek azon kor egyéb követelményeitől, melyek a nyelvtanítást (mint Luther oly prophetikus pillantással jelezte *) márcsak a refor. *) Mattinus Luther «An die Burgermaister und Ratherren allerley Stette in teutschen Landen.» Wittenberg, 1524. «Die spraclien seind die scheyden, darinn disz messer des geysts steckt. Sie seind der schrein, darinn nian disz kleynod Iregt. Sie seind das gefesz, darinnen man dísen tranck fasset. Sie seind die kemnot. darinnen dise spey.-e liegt. Und wie das Ewangelion selbst zeygt. Sie seind die körbe, darinnen man dise prot u. visclie u. procken behelt. Ja \vo wirs versehen, das wir (da Got fiir sey) die sprachen farén lasstn, so werden wir nit mátio önfentartási ösztönéből is feltétlenül szükségesnek mutatták. Magasabbra szállok még magának a reformatiónak concret történelmi alakjánál is : a reformatió elvéig. Ez elv: az egyéni szabadság, tudomány, lelkiismeret és társadalom terén. A tudomány terén ez egyértelmű a kutatás szabadságával s önállóságával és ezt a szabadságot teremtették, védték és fejlesztették a latin iskolák. Nem hiába nevezték Melanchthont: «Magister Germaniae»-nek. Az ő szellemének szikrája volt a latin iskola, mely az egyetemi tanulmányokra képesített, s e latin iskolából nőtt fel a függetlenségnek azon makacs érzete, mely a német egyetemi tanárokban sokszor oly élénk volt, hogy, mint Eichte János, állásukat'is elhagyták, semhogy meggyőződésük szabadságáról lemondjanak. A latin iskolának absolut értéke volt, mert a tudományos önállóság eszméjét éltette „scholastikus" falai között. A tudományos önállóság pedig az egyesre nézve a hit és lelkiismeret szabadsága ; a nemzetre nézve függetlenség és önállóság ; az egész emberiségre nézve pedig öntudatos haladás. Már most mi által akarta a «latin» iskola a maga növendékeit ezen magaslatra emelni? Az által, hogy az emberiségnek egész (akkor ismert) míveltségéből a lényegest felölelte és tanítványaival közölte. Tette pedig ezt az által, hogy kezökbe azon éles kardot adta, melylyel a múltnak gordiusi csomóját, ha kellett, szétvághatták : a nyelveket. Ily módon lett a tanuló önállóvá, s a nyelv hatalmas fegyverével utat vághatott magának a mult homályán, hogy ezt felkutatva, nemzeti formákban alakítsa át nemzete hasznára s' okulására. A latin iskolák kötötték össze a multat a jelennel (mert amazt felvették nemzeti formáikba), a latin iskolák élesztették a folytonosság érzetét az emberiségben (a tudománynak ezen soha el nem évülő követelményét), a latin iskolák csendes nyugalmában képződött az emberiség öntudata ama vészteljes időkben, melyekben minden, a mi régi volt, megingott, hogy véres küzdelmek útján új alapokon új társadalmi életformák keletkezzenek. Es ha tény az, hogy az egyesnek öntudata az emlékezetétől függ, akkor az emberiség a latin iskoláknak köszöni azt, hogy saját maga múltját el nem felejtette, hogy magát mint emberiséget ezentúl kutatni kezite és megbecsülni tanulta. Az emberiség lényegében alapuló egy ilyen intézménynyel szemben, mint a milyen volt a latin iskola, lehet-e alaposan azt állítani, hogy ideiglenes természetű, hogy elavult, túlélte magát ? A Preyer által vezényelt, «egységes középiskola)) sürgetőin kívül alig állítja valaki. Az emberiségnek mindenkor szüksége lesz az ilyen iskolára ; mert különben minden realistikus ismerete mellett saját magáról kénytelen lemondani. A meddig azonban papokat, tanárokat, történészeket, jogtudósokat, költőket, szónokokat, írókat, philosophusokat, öntudatos államférfiakat, egyszóval tudósokat («literatus)) embereket) kell nevelni, ilyen iskolát, legyen annak neve akármilyen, állítani okvetlenül szükséges lesz. Mert nincs nemzet, mely magát a míveltség azon continuitása alól kivonhatn i, melyet történelmi múltja szövött körülötte. » Jelenleg ezen követelményeknek csak egy iskola felel meg : a humanistikus gymnásium, melynek első és főcélja az emberi míveltség depositariusait nevelni (kik azzá nem lesznek, csak tévesen a gymnasiumból szedték fegyvereiket), embereket, kik csekély anyagi díjazás mellett is élénken és ébren tartják az emberiség fejlődési continuitásának tudatát. Egy szóval a gymnásium tudós iskola s tudós pályára készít elő. allain das Ewangelion verlieren, sunder wird auch tndlitli dílijn {..c rathen, das wir weder Latemisek noch Teutscli itilt n.i 11 11 :<l 1 ben könden.* (11. 1.).